Mysore vagy vezetett?

A múltkor fölfedeztem ezt a jó kis ficsört a blogban és gondoltam remek lesz időnként közvéleményt kutatni érdekes jógás témákról. A legutóbbi szavazás témája a mumus ászanák voltak. Kíváncsi voltam számotokra melyik a legnehezebb póz az egyes sorozatból, melyiket volt a legnehezebb megtanulni, illetve melyik okoz jelenleg nehézséget.

Az eredmény számomra picit meglepőre sikeredett, íme a dobogósok:

1. Kurmasana/Suptakurmasana – 32%
2. Padmasana (lotus) – 21%
3. Marichyasana és a Baddha Konasana – 16%

Azt sejtettem, hogy a Supta kurmasana sokaknak mumus, és saját  magamból kiindulva tudom, hogy a lótusz se piskóta. A Baddha Konasanan kicsit meglepődtem; vajon ez a híres “Szalai-igazítás” miatt került fel a dobogóra, vagy ez tényleg ennyire nehéz póz sokak számára? Persze nem mondom, hogy könnyű, de számomra meglepő, hogy a Marichyasana mellett ez lett a harmadik helyezett, megelőzve a számomra “mumusabb” hidat és fejenállást is. Mindenesetre érdekes volt a szavazás, és többen mondták, hogy legyen máskor is, így íme a következő témakör:

Mysore vagy vezetett?

A legtöbb ember vezetett órára jut el először, majd amikor már begyakorolta a sorozatot, nagyjából ismeri az ászanák sorrendjét, tudja mi az az udzsaji légzés és használja is, elmerészkedik egy Mysore órára is. Előbb nem nagyon van értelme, mert mysore-on önállóan kell nyomni a sorozatot, a tanár csak igazít. Sokaknak már az első mysore óra segít eldönteni, hogy a későbbiekben mit fog választani, mások ki sem próbálják, mert csak a vezetett órán tudják elképzelni a gyakorlást.

Néhány pro és kontra

Vezetett órán nem kell gondolkodni, vajon az adott ászana után mi is jön (mondjuk idővel mysore-on sem, mert beáll egy automatizmus), hiszen a tanár mindig mondja, mutatja a következő “teendőt”. Egyszerre halad mindenki, a tanár számolja a légzés ütemét. Ez számomra most már zavaró is kicsit, mert nem voltam még olyan tanárnál, aki úgy számolt volna, ahogyan lélegzem; Gauranga pl. többnyire iszonyú gyorsan számol, Istvánnak viszont van néhány személyes kedvence (pl. “last chance” Navászana) ahol előszeretettel lassítja le a számolás ütemét gyök-kettőre :-). Mysore órán viszont mindenki a saját légzésének ütemében halad, nem kell alkalmazkodni senkihez.

Vezetett órán általában nagyon sokan vannak, néha alig lehet elférni, míg mysore-on szinte mindig 10 alatt van a létszám, de nem ritka, hogy csak 3-5 fő szuszog mellettünk a matracon. Vezetett órán kevesebb igazítás jut egy emberre, míg mysore-on személyre szabott szadikat is kaphatunk. A vezetett órák általában napközben vagy este vannak, így könnyebb megoldani az eljutást órára, míg  a mysore órák kora reggel kezdődnek, így nemcsak a hajnali kelés garantált, de a munkába is később ér be aki bevállalja.

Sorolhatnám még az érveket és ellenérveket mindkét óratípus esetében, de úgyis mindenki maga dönti el, hogy számára melyik a nyerő. Részemről letettem a voksomat a Mysore mellett, de most kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is.

Te melyiket szereted jobban? Mysore vagy vezetett? Szavazz!

Roncsderbi

“Ha citromot kaptál az élettől, kérj hozzá egy tequilát!” – dadogta egy részeg srác több mint 10 évvel ezelőtt az egyik egri borozóban, miközben egyszerre próbált meg felcsípni és rámsózni, valami hittérítő könyvecskét…

Én valószínűleg éppen az aktuális  “örök szerelmemet” sirathattam, vagy azon keseregtem, hogy Varga tanár úr már megint kivágott a nyelvészet szigorlatról, nem emlékszem, nem is fontos már. A lényeg, hogy azóta megtaláltam a saját kis “tequilámat”, amit terápiás jelleggel alkalmazhatok… (és most nem apám házipálinkájára gondolok…)

Nem részletezem, hogy az elmúlt hetekben milyen pofonokat kaptam az élettől, lényeg hogy sikerült magam testileg-lelkileg padlóra küldeni. Sokan, sokfélét írtak már a jóga terápiás hatásairól, hát én ezt most a saját bőrömön tapasztaltam, sőt jelenleg is tapasztalom, mert bár már elérhető közelségbe került a gödör széle, azért még ki kellene másznom belőle…

Múlt héten szerencsére sikerült elég sokat jógáznom, ami nagyon jól esett (a “burning yoga” sokk-terápiát azóta is röhögve mesélem a barátoknak :) ), sőt kivételesen még a Millenárisra is eljutottam. Legfrissebb élményem pedig a ma reggeli mysore, amiről majdnem sikerült lebeszélnem magam. Ébredés után végigfuttattam egy gyors szkennelést, és hát nem volt túl rózsás a helyzet: a karjaimban izomláz,  a jobb vállam hasogat (via hétfői boulder /falmászás/), combhajlítóim betonból, térdem sajog, csípőm beállva, hasam görcsöl, és mondanom sem kell, hogy a legkevésbé sem egy jógaóra lebegett álmos szemeim előtt. Szerencsére valahogy összekapartam magam, elmentem órára és végigküzdöttem magam a sorozaton. Nem volt semmi “extra” flow élmény, vagy áttörés valamelyik ászanában, csupán a szokásos küzdelem saját magammal (és néhány igazítással.. :) ), mégis megérte. Reggel már vigyorogva mentem be a jegeskávémért és a Giant bar szeletemért a kávézóba, és most már látni vélem a fényt az alagút végén.

Egyszóval nálam jelenleg roncsderbi van, de az dübörög rendesen. Egyelőre fáj mindenem, és nem igazán remekelek az ászanákban, a hátrahajlítás pedig még mindig para, de küzdünk egymással, a többi azért javulgat.  Hamarosan talán megtanulok páros lábbal is fölmenni sirsászanába… Hogy mikor lesz ebből egy legalább majdnem tökéletes egyes sorozat, ki tudja… Lassan azért összeszedem magam, addig is practice, mert a jógánál nincs jobb terápia.

“The yoga mat is a good place to turn, when talk therapy and antidepressants aren’t enough.” (Amy Weintraub)

BackbEND

“Practice and all is coming”, mondá Pattabhi Jois, és  így biztatja magát minden kitartó ashtangás, mikor saját korlátaiba ütközik egy-egy nehezebb póz kivitelezésekor. De mi  a helyzet akkor, ha a gyakorlás során sikerül áttörni egy korlátot, ám az később soha nem látott magasságban épül újjá?

Sok-sok gyakorlással sikerült elérnem, hogy végre le tudjak menni álló helyzetből hídba és bár onnan fölállni még távoli álom volt, mégis nagyon örültem, hogy ez már megvan. A probléma az, hogy két rosszul sikerült backbending (fejreesés) óta nem megy a dolog. Nem azzal van a gond, hogy nem hajlik a hátam, mert az hajlik, de amint tenném le a kezemet, már vágódok is, vagy esetleg leteszem, de akkor a lábam csuklik össze. Valószínűleg már jól rágörcsöltem a dologra, és így persze még nehezebb. A szerdai órán is sikerült elvágódnom, pedig már azt hittem jól megy. :(

A képen látható póz a “kedvencem”, ezzel szadiz mostanában István.  Érdekes, hogy csípőre tett kézzel, vagy mellkason keresztezett kézzel mennyivel könnyebb a hátrahajlítás, ez a nyújtott kezes verzió nagyon brutál. Nagy ritkán sikerül valamennyire hátrahajolnom így, (közel sem annyira, mint csípőre tett kézzel) de az esetek többségében egy tragédia. Iszonyúan fáj a derekam bármennyire is szorítom a farizmokat, amihez ráadásul egy furcsa pánik érzés társul néha. Ráadásul ma reggel vettem észre, hogy a légzésem konkrétan eltűnik a hátrahajlásnál, amint hátrahajoltam sokszor “elfelejtek” lélegezni. Azt hiszem több mint aggasztó a helyzet…

Eléggé elkeserítő érzés, hogy visszafelé fejlődök ebben a pózban, de nem tudok jobbat, mint erőltetni és bízni abban, hogy újra meglesz ez egyszer. (Persze lehet, hogy az “Ami nem megy nem kell erőltetni” filozófiában is van valami, no de mit szólna ahhoz Pattabhi Jois?)

Ha valakinek volt már hasonló “visszafejlődős” élménye valamelyik ászanával, légyszi árulja el, hogyan lépett túl rajta!

Mumus ászanák

A napokban múlt egy éve hogy elkezdtem ashtangázni, és a jeles esemény kapcsán elgondolkodtam, hol is tartok most, mennyit fejlődtem ez idő alatt. Persze nagyon nehéz magamat kívülről látni, hiszen lehet hogy azok az ászanák, amikben én úgy érzem jó vagyok,  hihetetlenül csenevészek egy külső szemlélőnek.

No de kezdjük az elején a történetet… Az “Ashtanga és én” című love story a tavalyi Yoga day-en kezdődött, ahol Gauranga egy szabadtéri órát vezényelt le, amiből én persze szinte semmit nem tudtam megcsinálni, de nagyon tetszett, hogy látványos, dinamikus. Azért elég nagy sokk volt rádöbbenni arra, hogy amit én addig jógázás címszóval műveltem, az ehhez képest kisnyuszifüle. Az első randi után persze alig vártam, a következő találkozást és szerencsére pár hét múlva az Atmában elindult egy kezdő ashtanga tanfolyam.

Az első pár órán persze jöttek a pofonok: egyensúlyérzékem nulla, karizom mínuszban, a hátrahajlítást inkább hagyjuk, a térdem pedig szinte minden pózban üvöltötte felém, hogy “Ez qrvára fáj, b@sszus, ne csináld!” Fogalmam sincs, hogy akkor miért nem futamodtam meg, mindenesetre most nagyon örülök, hogy összeszorítottam a fogam, lenyugtattam az egómat, és csináltam tovább. És az eredmény? Nos, a tökéletes 1-es sorozat még mindig messze van, de némileg elérhetőbb távolságba került. :) Az egyensúlyérzékem rengeteget fejlődött, és bár még inogok néha a féllábas pózoknál ez már nagy eredmény. Hála István 5 légzéses csaturangáinak és a 30 “csaturanga – felfelénézőkutya – lefelénézőkutya” kombójának a karom is elkezdett erősödni, és ma már gond nélkül megtartom a saját súlyomat. A hátrahajlítások is sokkal jobban mennek, és bár még nem tudom teljesen kinyújtani a lábam urdhva dhanursana-ban, és a drop back-kel vannak nehézségeim, de legalább már hajlik a gerincem.

A térdem és én még mindig nem vagyunk puszipajtások, de történt javulás. Az előrehajlító pózoknál, már nem fáj, de a lótusz, féllótusz továbbra is okoz fájdalmas pillanatokat. A futást azóta hanyagolom, a tavalyi félmaraton óta csak párszor voltam kint a szigeten 2-3 körre. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert nagyon szerettem este kimenni a szigetre és bömbölő zenével a fülemben “kiszaladni a világból”, de azóta mással pótolom ezt az érzést. Mert persze hogy az érzés a lényeg! :) Csinálhatom én egyre profibban az ászanákat, az önmagában nem több a futás okozta örömnél, ha az agyamban nem kattan át egy apró kis kapcsoló hirtelen “ON” állásba… Nem tudom mikor kattant át, nem sikerül fölidéznem magát a pillanatot, de most már értem (érzem) a különbséget.

Mozgalmas év van mögöttem, az biztos.  :) Szombat este az Ashtanga night-on egy maratoni 3 órás jógaóra keretében volt alkalmam belekóstolni a kettes sorozatba néhány ászana erejéig. Ez volt az első alkalom, hogy a kettes sorozattal ismerkedtem, ami így az “évfordulón” elég izgalmas élmény volt.  Egyúttal egy újabb pofon az egómnak, nehogy már azt higgyem, most már jól megy. :) Párszor már eljátszottam a gondolattal, hogy vajon kipróbáljam-e a kettest, mert eléggé különböző véleményeket hallok a dologról. Van aki szerint akkor kell elkezdeni amikor az egyes már elég jól megy, illetve van ugye a klasszikus, hogy amikor föl tud állni hídból valaki; mások szerint viszont érdemes párhuzamosan gyakorolni a kettőt. Nos, elnézve a múltkori teljesítményemet, én asszem egyelőre maradok az 1-es sorozatnál…

A végére hagytam egy mini ( és persze nem reprezentatív :) ) piackutatást a “mumus ászanákkal” kapcsolatban. Kíváncsi vagyok, hogy mások melyik ászanával illetve ászanákkal küzdöttek/küzdenek a legtöbbet az Ashtanga 1-es sorozatból. Szóval tessék voksolni a számodra legnehezebb ászanára vagy ászanákra (mert meg lehet jelölni többet is, de azért ne kattintgasd végig mindet..), ha nincs a listában akkor írd be.

Neked melyik a “mumusod”?