Andrea Lutz címkéhez tartozó bejegyzések

Ashtanga-profilok: Seres Hajnal

A „Main shala” új reménysége, 5 éve az ashtanga jóga gyakorlója;  folyékonyan beszél svédül. Úgy érzi, hogy a jóga a gyakorláson túl hatással van a személyiségére, a dolgokhoz való hozzáállására, és arra, ahogyan a világot látja. Az „ifjú pádáván” időnként önbizalomhiánnyal küzd, pedig állítólag ő csinálja a legjobb kartámaszos ászanákat Budapesten.
Amikor Stockholmról beszél, olykor nem jutnak eszébe magyarul a szavak
, és nagyon szeretné, ha a kevésbé hajlékony emberek sem rettennének vissza az ashtanga jóga gyakorlásától.

2005 szeptemberében voltam életem első jógaóráján, ami iszonyúan unalmas volt. :-) Nekem úgy vezetett ide az utam, hogy mivel én kézilabdáztam 12 évig teljesen tropára ment a térdem, a sportorvos pedig szépen sorban tiltott le engem minden sportról. Elkezdtem hosszútávot futni, és akkor ott jött egy időszak, amikor alig tudtam lábra állni, ülés közben is fájt a térdem. Akkor szóba került a műtét, de az egyik sportorvos azt mondta azzal csak rosszabb lenne, így jött egy gyógyszeres-gyógytornás periódus.

Az orvos azt mondta, hogy kettő dolog maradt, amit csinálhatok: a biciklizés és a jóga. Mivel akkoriban a jógáról hasonló elképzelésem volt, mint az emberek zömének (ülnek OMM-oznak, és nézik a köldöküket), gondoltam azt inkább elkerülöm, így elkezdtem biciklizni.

Rólam tudni kell, hogy mindent eléggé végletesen csinálok, vagyis régebben mindent végletesen csináltam. Amikor futottam, akkor is rögtön a hosszútáv kellett; amikor elkezdtem biciklizni, akkor pedig elmentem spinningre és egymás után három órát maradtam bent. Utána mountain bike-oztam is és eltörtem a könyökömet, mert a hegyről úgy éreztem, le kell jönnöm… Így persze ettől a sporttól is elbúcsúztam, és a listán már csak a jóga maradt.

Elmentem a Padmába, mert akkor még Zuglóban laktam és az volt hozzám a legközelebb, és kipróbáltam egy hatha jógát, ami őszintén szólva nem igazán fogott meg. Ám gondoltam egy alkalom után ne ítéljek, ki kell próbálni egy másik fajtát is. Életem második jógaórájának az elnevezése annyi volt, hogy „Jóga in english”, és ez volt a Török Péternek egy ashtanga órája. Ez rögtön elsőre megtetszett, holott elképesztően béna voltam. A kihívás része nagyon erős volt számomra.

Ez ugyanakkor furcsa is volt nekem, hiszen én általában jó voltam a sportokban, és ez volt az első olyan amihez nyúltam, amiben mivel iszonyú kötött izomzatom van/volt és nem vagyok hajlékony sem, alig tudtam valamit megcsinálni. De nagyon tetszett, hogy dinamikus és hogy nagyon nagy kihívás számomra. Ekkor még egyértelműen csak sport volt nekem a jóga.

Volt egy nagyon küzdelmes időszak, de persze a korábbiakhoz hasonlóan ebbe is belevettem magam, elkezdtem egyre gyakrabban járni, hetente háromszor majd négyszer.

Végig a Török Péterhez?

Eleinte igen, amíg ő tanított, aztán jöttek a már Orsi által is említett vándorló évek. Én egyébként sem voltam soha „egy személy függő”, ki akartam próbálni más jógatanárt is. Ahol lehetett ashtangázni, én ott ashtangáztam, mert akkorára már persze világossá vált, hogy nekem ez az irányzat kell.

Mesélj az északi népekről! :-) Hogyan kerültél Stockholmba?

Az előző munkahelyemnél volt egy időszak, amikor ingáztam Stockholm-Budapest között: egy hónapot itt, egy hónapot pedig ott töltöttem egy éven keresztül. Egyértelmű volt – és ez most is az -, hogy akárhová megyek akkor rögtön „Gugli”, és keresek ashtanga helyet. Szerencsére láttam, hogy legalább 4 stúdió van, ahol csak és kizárólag ashtanga jógát tartanak, a tanárok profilját olvasgatva pedig az is látszott, hogy zömük minimum 10 éve gyakorol.

Én Maria Boox stúdiójába mentem el. Majdnem minden tanár óráján voltam, és közülük Bill Brundell-t például nagyon szerettem, ő egy iszonyatosan jó tanár szerintem. Ő mindig azon volt, hogy az ember minél előbb tanulja meg a mysore gyakorlást. Bill egyébként egy nagyon vicces, hihetetlenül jófej ürge. Például fogadott velem 20 koronában, hogy betesz Marichy D-be, mivel állítottam, hogy az lehetetlen. :-)

És ki nyert? :-)

Ő… :-)
Amit én nagyon szerettem a stokholmi jóga közösségben, hogy iszonyatosan diverzifikált volt. Rendszeresen járt például egy idősebb hölgy, aki kb. 62 éves volt mégis nagyon szépen fejlődött. Aztán volt ott egy lány, akinél láttam, hogy  Virabhadrászanában elég furcsán tartja az egyik kezét, majd kiderült, hogy neki az egyik keze műkéz, és ő úgy gyakorol. Szóval sérülésekkel, fél kézzel, idősen, kövéren mindenhogy gyakoroltak az emberek. Nem az volt, amit én eleinte itthon láttam, hogy a balett-táncos lányok, meg az RSG-sek gyakorolgatnak, hanem ott mindenki, a legkülönbözőbb flexibilitással, életkorral, egészségi állapottal rendszeresen nyomta.

Mikor éreztél változást a gyakorlásodban?

Már a stockholmi időszak előtt kezdtem érezni, hogy van bennem egy átállítódás; egyrészt már egyáltalán nem érdekel, hogy a mellettem lévők hogy gyakorolnak, nem figyelem, nem mérem össze magam. Akkor persze még meg volt a küzdelem a saját testemmel, de már nem volt ez a nagy teljesítménykényszer. Azért is volt furcsa érzés, mert azt éreztem, hogy én most jutottam el az eredeti beállítódásomhoz, tehát azt éreztem, hogy én eredetileg ilyen típusú ember vagyok, és előzőleg a sport nevelt belőlem mást.

Mint a Main shala új reménysége :-), hogyan jött, és kitől, hogy lassacskán tanítanod kellene?

Nekem ez soha nem jutott eszembe, és őszintén szólva még mindig eléggé viccesnek tartom, hogy én tanítsak, de az biztos, hogy ha engem nem „rugdosnak”, akkor soha nem kezdem el. Az Orsi kezdett el először presszionálni, szépen elhintette a magokat, azután pedig már a Katusék is csatlakoztak. Persze ahhoz, hogy tényleg tanár váljon belőlem, még rengeteg idő és tapasztalat kell. Egyelőre csak azt mondanám, hogy elkezdtem megtanulni igazítgatni.

Mitől félsz? Miért kell téged „rugdosni”?

Nem tudom elmondani… Még mindig van bennem egy elég nagy önbizalomhiány amiatt, hogy szerintem én nem vagyok elég hajlékony. Nekem ez a vesszőparipám… Ugyanakkor furcsa módon pont ez is az, mai miatt érdekel a tanítás. Nagyon szeretném, ha olyan emberek is megmaradnának az ashtangások között, akik először nem tudnak mindent megcsinálni, mert azt látom, hogy sajnos nagyon sokan abbahagyják, akik egy picit merevebbek. Kevés olyan embert ismerek, aki rászokott a rendszeres gyakorlásra és nem az a gumiember típus. Jó lenne, ha ugyanolyan széles palettája lenne a hazai ashtanga gyakorlóknak, mint Stockholmban volt.

Volt benned félelem az igazításokkal kapcsolatban, amikor először csináltad?

Persze! Főleg hogy ne okozzak másoknak fájdalmat, ne rángassam ki a karját például a marichyászanában. Mondjuk, szerintem én combhajlító izmokra különösen oda fogok figyelni, mert azt már saját sérülésemből pontosan tudom, hogy hogyan kell elkerülni. Az embernek ha van egy saját sérülése, akkor annak biztosan utána olvas, egy idő után a „szakértője” lesz. :-)

Érdekes egyébként, hogy az ashtanga profilok kapcsán is milyen gyakran felmerült a sérülés kérdése. Mintha ez kötelező velejárója lenne az ashtanga gyakorlásnak. Pedig én is azt vallom, amit Dev Kapil is mondott a workshopján, hogy a jógától nem lehet megsérülni. Ha megsérülsz, az amiatt van, hogy rosszul gyakorolsz. Ez persze rám is igaz.

Orsi azt mondta a múltkor, hogy szerinte te nagyon illesz a Main shalába. Mi a véleményed erről?

Én úgy gondolom, hogy ott a Main shalában egy nagyon erős közösség van, és ez a „humanitárius” szemlélet is közel áll hozzám. :-) Én szeretem, hogy ott senki nem profitorientált, mindenki „hobbiból” tanít.

Szoktál eljárni jógás workshopokra?

Eleinte nem mertem elmenni. Féltem attól, hogy az én gyakorlásom kevés még oda. Voltak paráim… :-) Török Péter és Lucia workshopjaira azért eljártam, és azóta persze voltam több tanárnál is: Andrea Lutz, Ervin Menyhárt, Dev Kapil, Danny Paradise, Eyal Chehanowsky workshopján.

Apropó Eyal, ha jól emlékszem rád is nagy hatással volt a workshopja…

Igen, és nem is a technikai része igazából, hanem az emberi oldala. Furcsa módon ráérzett dolgokra. Ráérzett arra, hogy az ember milyen gondolatokkal küzd; nálam például odajött és a fülembe súgta, hogy „Flexibile people are not happy!” Egy kicsit egyfajta „pszichosokk” is volt nekem az a workshop, és abból a szempontból például nagyon sokat segített, hogy az ember fejezze be a küzdést, mert a jóga és ashtanga sem a küzdésről szól. Az embernek az a legfontosabb, hogy szeresse magát, szeresse a testét, akármennyire hülyén is hangzik. Szeresd a saját tested, és ne küzdjél ellene, hanem próbálj meg együttműködni vele. Nálam ez egy csomó blokkot feloldott, akkor kezdett el a combhajlítóm is meggyógyulni. Mondjuk már a Danny Paradise workshop is egy ilyen átlendítés volt.

Na igen, nálad az ashtanga sem kivétel a sérülések listáján. Mi történt?

Órán egy upavista konasana igazításnál elszakadt a bal combhajlító izmom, és majdnem egy évembe telt mire meggyógyult. Majd miután ez meggyógyult, akkor mivel az egyik oldalamat jobban erőltettem egy évig, akkor a jobb oldal mondta fel a szolgálatot. Ez nem szakadt el, csak mivel nagyon igénybe volt véve, meg volt húzódva és az is kb. egy fél év volt mire rendbejött.

Milyen érzés volt újra átélni egy „sportsérülést”? Te nagyon sok sportot sérülés miatt hagytál abba, az ashtangát miért nem hagytad abba?

Nem tudom megmondani, egyszerűen egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy abbahagyjam…

Nem lehetett kellemes sérüléssel gyakorolni közel egy évig…

Az kemény volt. Hosszú ideig azt éreztem, hogy szenvedés, bizonyos ászanák különösen szenvedések, mert iszonyatosan fájt. Nagyon jó most már érezni a különbséget, hogy egy egész sorozatot élvezettel tudom gyakorolni. Nagyon nagy a különbség, amikor végre minden ászanában jól érzed magad.

Mi a véleményed az aktuális helyzetről a hazai ashtanga porondon? Gondolok itt az érdekes hangvételű kommentekre, „összecsapásokra” a jógás blogokon.

Én ezt nagyon-nagyon rossz iránynak tartom. Pontosan ez az, amiről a jóga nem szól. Elég szégyen szerintem, amikor jógások ilyen hangnemben „egymásnak esnek”.

Én éppen azt kezdtem felfedezni utóbbi időben, ami nekem mindig hiányzott az ashtangából: az ún közösségi érzés. Én mindig is jártam több helyre, és mindenhol más emberek voltak. Kezdetben az Orsi, Szabi, Zsolti és én voltunk azok, akik ismertük egymást és jóban voltunk, körülöttünk pedig mindig változott mindenki. Pont mostanában kezdtem el viszont érezni, főleg az István mysore óráján, hogy ott van egy „csapat”. Én mindig csapatsportot játszottam, csapatjátékos vagyok. Ebben a kis reggeli „mysore közösségben” általában mindig ugyanazok az arcok vannak, szeretjük egymást, órán kívül is találkozunk, beszélgetünk; és ez a pozitív irány szerintem.

A végére íme egy személyes kedvencem Hajnaltól, amit még Dev Kapil mester is megdicsért. :-) Így kellene kinéznie egy ashtangás hátrabukfencnek (chakrasana) kérem szépen:

VILLÁM-HATOS

1. Jelenleg melyik sorozatot gyakorlod?
Most kezdtem el a második sorozatot. Eddig heti hatszor az egyeset gyakoroltam.

2. Van-e kedvenc ászanád, ha igen melyik az?
A bakászanát szeretem például, és a Supta padanghustasanát és Parshvasahitát is.
A marichyasanakat ( a D-t kivéve :-) ) szeretem még, ill a hátrahajlítókat kettesből. Ja és csakrászanát (hátrabukfenc).

3. Mumus ászana?
Olyan van, amit régen szerettem, de már nem, ez a setu bandhasana. Meg tudom csinálni, de nem szeretem. Persze vannak olyanok, amiket nem tudok megcsinálni tökéletesen, , de ezeken dolgozni kell, nem mumusok.
Egyszer régen Katus csinált olyat, hogy most üljünk le és gondoljunk arra az ászanára, amit nagyon utálunk, és kezdjük el megszeretni, koncentráljunk arra, hogy szeretjük. :-) Emlékszem, hogy nekem akkor a baddha konasana volt ez, de már semmi bajom vele.

4. Kitől tanultál eddig a legtöbbet?
Nekem nincs igazán olyan, akitől a „legtöbbet”. Azt, hogy megismertem az ashtangát, és csinálom a mai napig azt biztosan a Török Péternek köszönhetem; de én nagyon sokat tanultam a Luciától és a Szil Katustól is. István hatására is „ugrott egyet” a gyakorlásom, tőle is sokat tanultam, ahogyan anno Bill Brundelltől is. A workshopok közül pedig a Danny Paradise és az Eyal volt nagyon hasznos. Igazából én összegyűjtögettem a különböző tanároktól, amire nekem szükségem volt, mindig van, aki átsegít a holtpontokon.

5. Hányszor jut időd a gyakorlásra egy héten?
Heti 6 alkalommal gyakorlok.

6. Kié legyen a következő Ashtanga-profil és miért?
Hát ez a megoldás lehet hogy „irregular”, ugyanis a választásom Astangini, és én akár nagyon szívesen el is készíteném vele az interjút. :-)
Szerintem mindenki kíváncsi Rád és a te történetedre is, – ez az egyik ok; a másik pedig, hogy azt gondolom, te elég hamar jutottál el egy elég szép szintre és ez is érdekes.


Tanulság: bakker’ legközelebb előre kitalálom a szabályokat…


10 hozzászólás

Kategória: Ashtanga-profilok, egyéb

Ashtanga-profilok: Poroszlai Eszter

A tradícionális ashtanga jóga képviselője, fontos számára a “Pattabhi-vonal” követése. Úgy véli, minden jógának megvannak a maga tanárai és tanítványai, és ezek megtalálják egymást; ahogyan mindenki megtalálja a maga jógáját. Számára a jóga egy csiszolni való drágakő, ami egyre fényesebb lesz. A határok feszegetése és az erődemonstráció helyett fontosabb számára az, hogyan tud valaki megérkezni egy ászanába, és ott ellazulni, átadni magát az ászanának, és hatásainak.

Kismama koromban, amikor a második gyerekem megszületett, akkor mentem el először jógázni. A mozgás öröme számomra mindig fontos volt, a tánc és a zene ma is nagyon lényeges, de vívtam, atletizáltam, síeltem, kosaraztam és úsztam is rengeteget. Végül a jógához fordultam. Szentendrén elmentem egy hatha jógára, ahol voltam párszor, de az végtelenül unalmas és lassú volt nekem. Azután 2002-ben elkerültem az Eugéniához ilyengar jógára, ahová azért is tudtam járni, mert oda lehetett vinni a gyereket is.

Oda jártunk pár hónapig a Katussal, és ott már volt jónéhány ászana, ami egyrészt ismerős volt gyerekkoromból – az ösztönös gyerekjógából – másrészt pedig később visszaköszönt az ashtangában is. Majd egyszer eljött hozzánk a Borszéki Kata, a Gálos Eszterhez a kisházba, és az „Amerikából jöttem Ashtanga jógát hoztam” :-) szeánsz keretében mutatott nekünk néhány dolgot. Akkor ez nagyon megfogott, hihetetlen izgalmas volt.

Mi volt az, ami megfogott benne?

Az volt akkor nekem az indítója és a csapdája is, hogy én hihetetlen hajlékony voltam, és bele tudtam magam csavarni azokba az ászanákba, és tudtam őket élvezni, amik másnak esetleg nagyobb nehézséget okoztak. Viszont nálam nagyon hamar kiderült, és jóga megértésével az élet szintjein is megjelent, hogy én nagyon jól alkalmazkodom, nagyon hajlékony vagyok sok helyzetben, de “elvesztem a tartásomat”, nem jól tartom a határokat viszont ebben a jógában – és ezáltal az életben is – ez egyre inkább egyensúlyba kerül. Az ashtanga gyakorlással egyensúlyba kerül az erő és a hajlékonyság. Nekem az erő felé kellett dolgoznom, mert én két évig egy büdös vinyászát nem tudtam megcsinálni, fekvőtámaszra esélyem sem volt. Az átugrás még most sem zökkenőmentes: nehéz olyan magasra emelnem magam, hogy átférjenek a hosszú lábaim…

Ezután kerestetek itthon ashtanga jógát?

Igen, ezt követően elmentem az A1 Fitnes centerbe – tudtommal akkoriban csak itt lehetett astangázni, – ahol a Török Péter tartott ashtanga órát akkor, karöltve a Sebő Julival. Ez heti egy alkalom volt, a csütörtök este, amit mindig nagyon vártam. Az egy teljesen „jógaidegen” hely volt, egy nagy fitnesz center, ahol a relaxáció alatt dübögnek a szomszédban a gépek, de ez sem zavart. Arra ébredtem rá, hogy ez nekem azért is nagyon jó, mert annak ellenére, hogy nincs időm eljárogatni, ezzel a kezembe kapok egy dolgot, amit otthon egyedül is tudok csinálni.

És megszületett az otthoni gyakorlás… :-) Ez az amiért a Borszéki Kata ajánlott téged, és erre én is nagyon kíváncsi vagyok, hiszen ehhez tényleg nagyon nagy elhivatottság és kitartás kell. Hogyan tudtad ezt akkor megcsinálni?

Szerintem tök egyszerű: nagyon szükségem volt rá. :-) Éreztem, hogy most kaptam a kezembe egy eszközt, ami által megerősödök, lelkileg is és minden síkon ez nekem jó. Nem függök senkitől, nem kell azt néznem mikor van jógaóra, mikor érek rá, tud-e valaki jönni vigyázni a gyerekekre… Éreztem, hogy ez egyfajta csiszolni való drágakő a kezemben, amit folyamatosan csiszolok, egyre fényesebb lesz, és ennek a történetnek soha nincs vége. Akkor már lassan feltárult, hogy vannak még sorozatok hátra, és ahogy mentem beljebb és beljebb egyre jobban éreztem, hogy még ott jobban is lehet, ide pedig még ez hiányzik, ezt kell gyakorolni..stb. Úgy éreztem történjen bármi ez itt van nekem.

Mikor kezdtél el egyedül gyakorolni?

Az A1-ből elment a Török Péter és utána egy ideig jártunk a Luciához a Váci utcába egy lakásba. Nagyjából egy év volt, mire megtanultam, hogy mit kell csinálni, memorizálni a sorozatot, átmenni a saját félelmeimen és utána…

Milyen félelmek voltak?

A fejállásra emlékszem például, hogy iszonyú gyenge volt nekem a hátam és a derekam is, és volt egy félelmem, hogy átbukok. Arra emlékszem, hogy egyszer egy nyári kempingezésnél a Gálos Eszter egyszerűen csak annyit mondott, hogy “Nem fogsz feldőlni” és akkor valahogy elhittem a kapcsolatot az éggel, hogy húzódom fölfelé, és tényleg nem fogok feldőlni. :-)

Jógás körökben ismert vagy arról, hogy nagyon fontos neked az ashtanga tradíció, és a Pattabhi vonal követése.

Lehet, hogy mindez abból adódik, hogy volt bennem egyfajta bizonytalanság és nyitottság is, amiből adódóan, ha valaki mondott valamit, akkor azt én úgy csináltam. Tehát a különböző tanárok, akikkel találkoztam az évek során sokszor mást mondtak ugyanarra a dologra, és én akkor abban a pillanatban mindig a legmélyebben azt gondoltam, hogy Neki igaza van.

Majd egy ponton rájöttem, hogy el kell dönteni, hogy így csinálod, vagy úgy csinálod, és mindegy melyiket választod, de akkor aszerint gyakorolj.

Nagyon sok út vezet ugyanoda, de egy úton kell haladni, mert ha elindulsz erre is egy kicsit, meg arra is egy kicsit, akkor sokkal lassabban jutsz el a célba. Jó, ha az embernek van egy tanára, egy “Guruja”, jó ha választ egy utat.

Számomra nagyon fontos volt, hogy találkozhattam Gurujival, az egy nagyon nagy élmény volt. Az egész lénye nagyon más volt személyesen, mint a könyveken keresztül; és akkor ott én eldöntöttem, hogy aszerint fogom csinálni. Éreztem az egész gyakorlásban, hogy nagyon jól ki van találva, össze van rakva – nagyon tiszteletben tartom az egészet úgy, ahogy van, nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy változtassak rajta… (kivétel persze, ha ez szükséges betegség/sérülés stb. miatt). Nekem ez nagyon jó!!! Úgy gondolom, hogy ha nekem jó, akkor át tudom adni másoknak is, hogy nekik is az legyen, és ez a lényeg.

Aztán amikor Guruji meghalt, az bennem egy ideig okozott egy lelki válságot, annak ellenére, hogy nem volt vele közvetlen kapcsolatom, nem utaztam évente Mysore-ba hozzá. Végül összehozott a sors Andrea Lutzal, aki ugyanezt a tradicionális vonalat képviseli.

Mikor kezdett el érdekelni a gyakorlás mellett az elmélet is?

A nyugati gondolkodás szerint, ha valamit intellektuálisan megértünk akkor az azt követően fog működni a testünkben, lelkünkben is. Engem még inkább megerősített az ashtangában, amit Pattabhi is mond, hogy 99 százalék gyakorlás és csak egy százalék az elmélet. Nálam az elmélet tényleg jóval a gyakorlás után jött. Ez is egy váltás volt az életemben, mert én egy intellektuális ember vagyok alapvetően, és sok mindent így csináltam “a fej felől”, itt viszont éreztem valami elementáris dolgot, ami teljesen anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, iszonyú erővel változtatott bennem dolgokat, és utána kezdtem el utánanézni, hogy ez vajon mitől ilyen jó. Legalább három éve gyakoroltam, amikor fokozatosan jött az elmélet.

A tanítás hogyan jött és mikor?

Az sem úgy történt, hogy akkor én elhatároztam, hogy tanítani fogok, hanem szépen lassan szivárogtak hozzám az emberek, kérdezték mit csinálok, kérték mutassam meg. Igazából Horányban kezdtem el tanítani ahol nyaraltunk. Én ott gyakoroltam és odajöttek az emberek kérdezősködni, így megbeszéltük, hogy másnap eljönnek és megmutatom nekik. Így kezdődött… :-) Egy nyaralós helyzetben, ami nagyon jó, mert meleg is van, és mindenki el van lazulva, oda tud figyelni. Ez volt kb. 3 éve, jövő nyáron lesz 4 éve. Akkortájt a Katus már tanított Szentendrén és kellett, hogy legyen még egy időpontban jóga, én ott kezdtem el igazából tanítani.

Fontos volt akkor nagyon és ma is alapvető, hogy miközben tanítok én is egyfolytában tanuljak és fejlődjek, és legyenek új tapasztalataim a saját gyakorlásomból is: csak ebből az élő, eleven kapcsolatból lehet meríteni a tanításhoz.

VILLÁM-HATOS

1. Jelenleg melyik sorozatot gyakorlod?
Most főleg a ketteset, de egy héten egyszer az egyeset is.

2. Van-e kedvenc ászanád, ha igen melyik az?
Az ardha matsyendrasana-t én imádom, egyszerűen gyönyörűnek tartom.

3. Mumus ászana?
Például a Mayurasana, de pont az Andrea Lutz mutatott rá – és ezért kell workshopokra járni és találkozni a tanároddal – hogy rosszul közelítettem meg, és kiderült, hogy a könyököt teljesen lent a hasizomnál kell tartani. Úgy most már fel tudtam magam emelni, de továbbra sem mondanám, hogy nagyon szeretem. :-) A másik ilyen a kapotasana, de az nagyon sokat javult. A hátrahajlások nekem nagy kihívást jelentenek, és persze vannak olyanok, amikkel ugyanúgy vagyok, mint régen a fekvőtámasszal, csak most már nem azt mondom, hogy ezt soha nem fogom tudni megcsinálni, hanem abból a tapasztalatból merítve, most már tudom, hogy eljön az ideje. :-)

4. Kitől tanultál eddig a legtöbbet?
Nekem nagyon alapvető a Török Péter, neki nagyon sokat köszönhetek azáltal, hogy nagyon pontosan átadta az alapokat, de a Sebő Julitól és Luciától is sokat tanultam. Manju Jois tanárképző workshopja is nagyon sokat adott nekem, de mióta az Andrea Lutzot megismertem ő az, akitől a legtöbbet tanulok.

5. Hányszor jut időd a gyakorlásra egy héten?
Minden nap próbálok gyakorolni. Egy normál iskolás-munkás héten háromszor-négyszer sikerül végigcsinálnom az egészet, és a maradék időben háromnegyed órám, vagy egy órám van rá. Szünetekben, nyáron intenzívebben gyakorolok.
Szerintem akkor jó jógázni, amikor nem társul hozzá egy olyan érzés, hogy ezt most “kell”, közben pedig feszültség van benned, hogy valami mástól veszed el az időt. Ha megvan a “terem” akkor az egészet gyakorlom, ha nincs akkor csak rövidebben, de a lényeg a kapcsolat a jógával, ami folytonos. Ezt ajánlom mindenkinek, a tanítványoknak is, hogy ha minden nap csinál valaki csak 10 napüdvözletet, már akkor is óriási a különbség.

6. Kié legyen a következő Ashtanga-profil és miért?
Legyen az Orsi! (Horváth Orsi – a szerk.) Úgy gondolom, hogy alaposan próbára lett téve az ő odaadása azáltal, hogy kiment Mysore-ba ami után egy hosszú betegségbe keveredett és hosszú ideig nem tudott gyakorolni mégis megmaradt a kapcsolatba a jógával. Majd jött ez a sérv amivel küzd, és ennek ellenére nem hagyta el ezt a vonalat.

2 hozzászólás

Kategória: Ashtanga-profilok, egyéb

Andrea Lutz workshop

– avagy vendégpost egy sütiért… :-)

Sajnos minden igyekezetem ellenére nem tudtam pénteken időben elszabadulni  munkából, így ki kellett hagyjam az Andrea Lutz workshopot.  Ám szerencsére akadt egy lelkes és roppant önzetlen jelentkező, aki megörökítette az élményeket. :-) Az alábbi beszámolóért köszönet Szabinak, a képekért pedig Istvánnak.

Hétvégén került sor a tavaly első ízben megrendezett Andrea Lutz workshop folytatására az immáron Batthány utcában feszítő main shala-ban. Andrea Magyarországon két évvel ezelőtt Manju Jois workshopján debütált, mint asszisztens, majd tavaly októberben tartotta az első saját tanfolyamát.

Már tavaly kiderült, hogy a Jois-féle vonalon terjedő tradicionális gyakorlást követi és tanítja is. Több mint húsz éve gyakorol, és tizenöt éve oktat is, úgyhogy látott már egyet, s mást…

Múltjáról annyit érdemes még elmondani, hogy az astangával kezdte jóga tanulmányait, majd megelégelve az astangában időnként túlzásba vitt versenyszellemet átváltott Iyengar-ra, ahol szintén lehúzott néhány évet (sejthet valamit a precizitásról is), de végül Manju Jois által inspirálva visszatért az astangához.

A workshop egy péntek esti vezetett gyakorlással kezdődött, majd szombat, vasárnap délelőtti Mysore órával, és délutáni tanári képzéssel folytatódott. A gyakorlások kevés instrukcióval, de minél több gyengéd, azonban mégis precíz igazítással teltek el. Személy szerint nekem igazán a délutáni tanári tréning jött be igazán, letisztázott néhány kérdést, ami a jógairányzatok, tanári stílusok, különböző gyakorlások kavalkádjában könnyen összezavarhatja az egyszeri halandó gyakorlót.

Andrea úgy definiálja gyakorlását és tanári stílusát, ami a Jois vonalat követi, személyes tanáraként Manju Joist és Nancy Gilgoffot megjelölve. Nagy hangsúlyt fektet a tanári vonal definiálására, azaz fontosnak tartja, hogy az, aki tanít, tisztában legyen vele, hogy milyen vonalat követ, és ehhez tartsa is magát, illetve aktív kapcsolatot tartson fent saját tanárával.

A keretek tisztázása, a ma nyugaton gyakorolt astanga tisztázásával folytatódott. Szerinte az astanga jóga irányzat egyik fő ismérve a sorozat flow jellege és ez alapján létrejövő energetikai hatása, amihez elengedhetetlen a légzés folyamatossága, és az energia zárak (bandhák) tudatos alkalmazása, ezek után következik csak az asanak pontos kivitelezése.

Többször hangsúlyozta a bandhák tartását a nyújtásokkal szemben, példának több képet is hozott a Yoga Mala-ból, ahol Patthabi Jois is minden bizonnyal a bandha tartásra koncentrált és nem a nyújtásra. Ilyen, valóban látványos példa volt a lefelé néző kutya,illetve a janu sirsasana A, ahol a főnök lumbáris gerincszakaszában enyhe ív fedezhető fel, valószínűleg a bandhák tudatossága és nem genetikai hátrányosságok miatt (pedig már kezdtem örülni mekkora bandha master vagyok…).

Az első nap az álló sorozaton, a második nap pedig az ülőkön és a befejezőkön mentünk végig egészen tüzetesen.

Több pozícióban a precizitás iránti érdeklődésünket lehűtötte azzal, hogy szerinte ennek az astangában nincs jelentősége, lehet, így is és úgy is… ennek inkább az Iyengarban van helye, ő nem méreget szögeket, centimétereket. Félreértés ne essék, ezzel nem becsmérelt, vagy rangsorolt jóga irányzatok között, hanem egyszerűen csak azt mondta, hogy ebben az irányzatban máson van a fókusz.

Felmerültek az örökzöld kérdések: meddig lehet, célszerű a gyakorlót nyomni, húzni, igazítani, stb. Ez nyilván gyakorló függő, de ő nagy általánosságban nem hisz a nyomkodásban, hanem azt hangsúlyozza, hogy a gyakorlót stabilizálni kell a pózban (pl  csípő stabilizálások) egy kis segítséggel, és utána a gyakorlónak kell elmennie a nyújtásban a saját határáig. Emiatt Andrea ritkán igazítja erőteljesen a versenyzőket, persze minden szabálynak a legfőbb ismérve a kivétel, így gyorsan előugrott a kalapból a baddhakonasana , ahol röpködtek az „Istvános” igazítások…

Innét már egyenes út vezetett a gyakorlás minőségéről folytatott eszmefuttatás felé, miszerint az erőteljesség és az izzadság szagú igyekezetről szerinte a rendszeres gyakorlóknak előbb utóbb át kell állnia a jóga relaxációs megközelítése felé, legalábbis, ha fenn szeretné tartani a gyakorlását hosszabb időn keresztül… Hát igen, ebben azért sok igazság van, astangában hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem kell mindig vért izzadni a gyakorlásban, lehet néha belelazulva élvezni is, mindegy épp meddig mentünk el. Mi, tanárok, sem szoktuk hangsúlyozni, de a nem megfelelően kivitelezett gyakorlás majdnem annyit tud rombolni, mint a megfelelően kivitelezett építeni, és ezek a hatások nem csak fizikai szinten tudnak jelentkezni. Na ennyit az erő sötét oldaláról…

A stílusokkal kapcsolatban kiemelte, hogy egy jóga gyakorlónak érdemes eldöntenie, hogy melyik irányzathoz csatlakozik, és azt kitartóan gyakorolnia, különben az irányzatok és stílusok közötti folyamatos váltogatás csak összezavarja gyakorlásunkat.

Ezzel persze nem azt mondta, hogy nem lehet az asanakat időnként módosítani, könnyebb verziókat csináltatni kezdőkkel, vagy valami sérülés miatt variálni, arra viszont felhívta a figyelmet, hogy extra gyakorlatokat ő nem szívesen tesz bele a sorozatba, és a saját diákjainak sem engedi.

Összefoglalva Andrea egy rendkívül szimpatikus, magabiztos valaki, akinek határozott elképzelése van mind a gyakorlásról, mind a tanításról. Ami nekem kifejezetten megnyerő volt, hogy a határozottság mögött sosem éreztem erőszakosságot, vagy egyoldalúságot. Látszott rajta, hogy sok mindent kipróbált, majd választott, és ehhez a választásához konzekvensen tartja magát.

Érdekes volt egy Danny Paradise workshop után részt venni egy másik fajta astanga interpretáción, nem nagyon érdemes a kettőt összehasonlítani, mert nem is igazán lehet, mindkettőnek megvan a helye.

Remélhetőleg jövőre lesz folytatás, húsz évnyi tapasztalatot nem lehet egy hétvége alatt átadni, de egy mélyebb ízelítőt adni belőle mindenképp, úgyhogy ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik nem tanítanak, csomó hasznos részletet lehet megtudni…

2 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, beszámoló, vendégpost