udzsaji címkéhez tartozó bejegyzések

Simon Borg-Olivier

Yoga Synergy Workshop  Simon Borg-Olivier-rel – 2011. szeptember 2-3. Budapest

Simon Borg-Olivier szerteágazó tudását BKS Iyengar, Pattabhi Jois, TKV Desikachar és a magyar származású Remete Sándornál csiszolgatta. Az egyik legismertebb ausztrál iskola vezetőjeként Iyengar, Ashtanga Vinyasa és tibeti jógát kever nyugati anatómiai ismeretekkel. Tanítványa, Lenkefi Mónika meghívására érkezett nemrég Magyarországra. Háromnapos műhelyén Orsi, Major Ági és Szabi is részt vettek, erről szól az alábbi beszámolósor.

Maratoni beszámoló három különböző szemszögből, de érdemes végigolvasni! Én jelenleg bután pislogva igyekszem feldolgozni a hallottakat (olvasottakat), mert úgy érzem pár dolgot megkérdőjeleznek ezek a gondolatok a korábban tanultakkal kapcsolatban.

Orsi

” …úgy éreztem magam, mint egy Duracell nyuszi. Szeme csillog, szőre fényesen ragyog és kész lenyomni a fél világot… “

Egyre többször úgy érzem, hogy a hagyományos ashtanga műhelyek egyfajta zsákutcát jelentenek nekem. Az ötödik olyan wörkshop után, ahol kiveséztük az első sorozat ászanáit, tanárképzés esetén a szükséges igazításokat, a hatodik hasonló már nem hoz igazán lázba. A nyers tudás már megvan, a szükséges finomításra viszont gyakran nincs elegendő idő ezeken a workshopokon. Szerencsétlen vándortanár jobb esetben elcsöpögtet egy-egy morzsa tudást, de igazán hatékony, gyakran személyre szabott segítséget már nem tud adni, nem alakul ki az ehhez szükséges tanár-tanítvány kapcsolat. A két héttel ezelőtti műhely viszont üdítő kivételt jelentett az eddigiekhez képest.

Nehéz megfogalmazni miről is volt szó ezen a workshopon. Simon hihetetlenül kedves, energikus jelenség, árad belőle az öröm, a tudás és majd harminc év gyakorlásának bölcsessége. Amit viszont tanított nekünk bizonyos szempontból teljesen ellent mond az eddigi tanításoknak. Valószínűleg arról van szó, hogy a gyakorlásnak van egy olyan mélyebb rétege, aminek a kibontására eddig még nem került sor.

Simon anatómia alapokon magyarázta el a bandhák működését, nem csak a „fő” három bandháét, hanem az összes szóba jöhető és a jóga során használt izomzárat végigvettük. A korrekt izomzárak használatával szabályozni tudjuk a vér keringését, és vele együtt azt az energiaáramlást is, amelyek miatt az óra végére felfrissültnek, vagy elgyötörtnek érezzük magunkat. Sajna Ashtanga után a legtöbbször ez utóbbi fordul elő, a gyakorlás tényleg megterhelő, és ami még vacakabb: nem csináljuk elég hatékonyan és biztonságosan.

Amikor Simonnal az ő kis lágy mozdulatokkal, tudatos csípőbillentésekkel és hasi légzéssel megszórt gyakorlását végeztük, úgy röppent el több, mint egy óra, hogy számomra maximum 15 percnek tűnt. Normális ashtanga gyakorlásnál egy óra magasságában már javában vergődik minden gyakorló az ülő ászanákkal, a majd kétórás gyakorlás pedig tényleg sokat ki szokott venni, különösen kezdőknél. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy Duracell nyuszi. Szeme csillog, szőre fényesen ragyog és kész lenyomni a fél világot…

Simon amúgy nem foglalkozott külön sokat az Ashtangával, vagy az Iyengar jógával, szerinte ez két módszer, ami ugyanoda vezet. Keverni mondjuk nem érdemes. Ő igazából hatha jóga alapokat tanított, különös tekintettel arra, hogy testünket kiegyensúlyozott és intelligens módon használjuk, miközben jógázunk. Lendület és gravitáció helyett, tudatosan az izmok megfelelő használatával érkezzünk meg a pózba. Egy-egy rész testrész helyett a törzs, a karok, a lábak, a kéz ujjai és a láb ujjai egyaránt tevékeny részesei legyenek az ászanának.

A másik nagy meglepetést a baba-puha pocak tartás jelentette számomra. Az astangások előbb-utóbb a mula és az udijána bandha tanulása során megtanulják, hogy a jó bandhánál nincs hasi légzés, csak mellkasi, a tudatosan feszesen, és enyhén behúzva tartott has pedig létfontosságú a biztonságos gyakorlásnál, lásd gerincvédelem és társai. Simon megtanította nekünk, hogyan lehet a hasizmokat megfeszítve, erőteljesen, ám mégsem a köldököt a gerinc irányába „beszippantva” tartani. Aztán igazolásképp huszonvalahány ember szépen kézenállásba röppent az általa tanítottak figyelembevételével. Igen, kezdők is voltak a workshopon. :-)

Erő és lágyság tudatos alkalmazása. Talán ez utóbbiból kéne minél többet belopni a saját gyakorlásunkba is.

Ági

“Elő a pocikkal, éljen a babák légzéstechnikája!

Ez egy olyan workshop volt, ami nekem éppen nagyon kellett. Már pont kezdtem picit elveszíteni az astangába vetett hitem és a lelkesedésem, mert egyre jobban zavart, hogy látom, ahogy a tanítványok erőlködnek gyakorlás közben, beleerőltetik a testüket a pózokba, és egyértelműen hiányzott valami, amitől jógává válhat ez a testgyakorlás. És annyira köszi Simon! Gyönyörűen összefoglalta, megfogalmazta azt, hogy mi is veszett el! Ahogy ő fogalmaz: dolgozzunk a belső energiával elsősorban, és mikor már azt meg tudjuk tartani, hozzávehetjük a külső erőket, mint gravitáció, vagy a végtagjaink segítsége.

A pilates ebben nekem nagy segítségemre volt, hiszen ebben a technikában folyamatosan igyekszünk hosszabbítani az izmokat, mégpedig pontosan csakis belső erőből,és valószínű a régebb óta jógázók mind ugyanezt teszik, egy előrehajlásnál a gerincet hosszabbítják belülről, nyújtják el a fejtetőt messzire, távolítják a csigolyákat egymástól ahelyett, hogy kézzel próbálnák belehúzni magukat a pózba.

Másik nagy fless a pilatessel kapcsolatban a hasbehúzásos kérdés volt. Aki közülünk, jógafanatikusok közül akár csak egyszer is betévedt egy piliórára (és van ilyen elvetemült azért egy-kettő), feltűnhetett, hogy a köldököt folyton a gerinchez kell simítani. Ez rendben is van, hiszen megtanuljuk tudatosan használni a mélyhasizmot (transvers abdominis), amivel többek között pl. megtámasztjuk az általában túlterhelt alsó (ágyéki, v. lumbális) gerincszakaszt, stabilizáljuk azt, csakhogy – és ezt bizony ki is próbálgattuk – a feszültség megmarad a gerincnél, és gyakorlatilag a mozgását erőteljesen korlátozzuk.

Teljesen logikus, hogy az állandó hasbehúzás blokkolja az energia és vér áramlását, én állat, mondani is szoktam a lelkes pili-tanítványoknak, hogy NE akarják állandósítani ezt, de saját magamra nem figyeltem ilyen szempontból. Ezen a hétvégén kellett rádöbbennem, hogy alig tudom ellazítani a hasam, annyira automatikussá vált ez a hasbehúzás dolog. Szóval tudatosult, hogy miért is vannak emésztési problémáim, és átgondolva elég sok pili-tanár ismerősnek akadnak hasi blokkra utaló gondjaik. Szóval lazítsunk kérem, lélegezzünk hasba! Elő a pocikkal, éljen a babák légzéstechnikája!
Visszatérve a jógához, ami az astangában is elérendő céllá vált, a folyamatosság, hogy a testünk megszakítások, zökkenők nélkül áramoljon át egyik pózból a másikba, kicsit távolinak tűnik, de itt ez az ausztrál arc, aki elhozta a saját kis technikáját, amiben ez totálisan megvalósul! Gyönyörűséges, ahogyan sorban mozdulnak a csigolyák, áthullámoznak az egyik ívből a másikba, szinte maguktól.

Aki ismer,tudja, hogy tőlem sajnos csődbe mehetnének a jógastúdiók, életemben nem sok jógabérletet vásároltam. Még abban az 1 hónapban is, amit Mysorban töltöttem, összesen 6 napot jártam jógasalába, mert jobban esett otthon gyakorolni (persze elég profi társaságban), de ha Mr. Borgnak lenne itt egy stúdiója, korlátlan bérletet vennék nála! jeee!

Szabi

“… az udzsáji légzésben a hangerőnek van a legkisebb jelentősége, sőt, minél hangosabban fújtat az ember, annál kevésbé hatékony, akkor csak egy konstans küzdés.”

Ez a workshop annyira tömény volt és annyi mindent megkérdőjelezett bennem a gyakorlásommal és a jelenlegi ashtanga interpretációmmal kapcsolatban, hogy nehéz röviden összefoglalni, nem is lehet, úgyhogy ez csak egy rövid ízelítő lesz.

Igaziból nem is igazán tudom mért mentem el, az utóbbi két évben több ashtanga workshopra is sikerült eljutni, és mostanra éreztem azt, hogy elfogyott a lendület. A workshopok már nem érdekelnek annyira, néhányszor már meg is fogalmaztam magamban, hogy inkább a gyakorlásra kéne még nagyobb hangsúlyt fektetni, és nem elmenni újabb tanfolyamokra, mert a sok bába között elvész a gyerek, de aztán valahogy mégis kikötöttem Simon workshopján… Nem szeretem összehasonlítgatni a dolgokat, de talán eddig ez bizonyult a legjobb döntésnek.

Az utóbbi workshopokon inkább a tanárok emberi oldala, illetve az érdekelt, amit a gyakorláson túl mutattak, ezen a workshopon azonban teljesen visszahelyeződött a hangsúly a gyakorlásra. Megkérdőjelezett sok mindent, amit eddig szinte axiómaként értelmeztem magamban.

Az első ilyen sokat használt ashtangás szállóige a “no pain no gain”, az ember a több évnyi gyakorlás alatt átélt számos sérülés után ezt teljesen természetesnek gondolja, mert mindemellett persze fejlődik is, de lehetne másképp is? Simon elgondolkodtató statisztikát lebegtetett meg a saját tapasztalataimmal is korreláló jógás pályafutásokról:

Miért van az, hogy az emberek jelentős része:

– az első ashtanga jóga órája után nem jön vissza
– aki visszajön, annak a jelentős része 1-2 éven belül abbahagyja
– aki túlverekszi magát ezen abból jó eséllyel jóga tanár lesz
– a jóga tanárok egy jelentős része 5-7 év után valamiért feladja a dolgot
– aki ezen is túlverekszi magát, azok közül sokaknak néhány évtizedes gyakorlás után komolyabb csípő, térd, gerinc, stb. problémájuk akad…

Hát az első három pont valóban megállja a helyét, az utóbbi kettőről nem tudok nyilatkozni, de mindenesetre nem egy pozitív életpálya. Akkor most, hogy is van, hogy a jóga, és közöttük az ashtanga is mindenkinek való?

Nyilván ahhoz, hogy valaki megragadjon ennél a műfajnál több minden együttállása kell: személyiség típus, elhatározás, megfelelő szabadidő, motiváció, stb… ezek nem is kérdések. Ugyanakkor lehet-e a gyakorlást valahogy kevésbé elrettentővé, fájdalmassá és a lehető legbiztonságosabbá tenni, hogy mégse legyenek ennyire furcsák az arányok.

Erre a kérdésre természetesen csak összetett választ lehet adni, nem egy triviális igen, vagy nem. Simon négy évtizednyi gyakorlási tapasztalatából, két évtizednyi oktatási tapasztalatából és aktív fizikoterápiás praxisából elég széles rálátással bír a fizikai gyakorlás mikéntjére, hatásaira, előnyeire, buktatóira, stb. Ezek alapján megfogalmazott néhány elvet, amikre a saját sorozatait is felépítette.

Az első talán legfontosabb elve az aktív pózok felvétele, amit persze nagyjából minden oktató vall, mindenki hangsúlyozza, hogy például a combizomnak az ülő pózokban is aktívnak kell lennie, figyelni kell a bandhákra, harcos pózban a karok is aktívak, stb. Azonban, ha az ember erre tudatosan nem figyel, akkor azok előbb utóbb elernyednek… Synergy jógában a pózok nagy része álló helyzetben kerül kivitelezésre, az ashtangában ülő pózként megjelenők is. Például marichyasana A és B fél lábon egyensúlyozva a másik lábat felemelve kerül kivitelezésre, hát ilyenkor nem lehet nem aktiválni a szükséges izmokat, mert az ember ugyebár eldől…

A következő elve a belső erő használata, ami a pózok központból, a törzsizmokkal való végrehajtását jelenti, a külső erő, azaz végtagok, gravitáció, lendület, stb. segítsége nélkül. A marichyasana-s példánál maradva, álló helyzetben az ember nem kulcsolja össze a kezét, mert nyilván nem is tudja, így csak addig megy bele a pózba, amíg a törzsizmaival bele tudja magát vinni, és nem külső erők, alias kezek, segítségével megy mélyebbre, ami sokszor eredményezi a törzsizmok automatikus elengedését.

Az aktív pózok és a belső erő hangsúlyozása képen a Synergy jóga sorozataiban a pózok nem kerülnek kitartásra, hanem egy folyamatos mozgással az egyikből megy át a gyakorló a másikba. Ashtangás terminológiával élve az egész egy rendkívül változatos vinyasa, ami egy laikus szemével valószínűleg egy vicces balettozás jelleget ölt.

A harmadik érdekes témakör a bandhák kérdésköre, ami szerintem egy kicsit homályosan, és néha túlmisztifikáltan van megközelítve, a tanároknak sokszor egy kiváló egérutat biztosítva: “Tartsd a bandhákat, akkor menni fog!”… aha, köszi…

Simon megközelítésében a bandhák az ízületi rendszerek stabilizálásáért felelős izmok aktiválását jelentik. Így mind a kilenc izületi rendszerre értelmezhető a bandha fogalma, legegyszerűbben talán a csuklón érthető meg: ha az ember hátra vagy előre hajtja a kézfejét, akkor csak a csukló hátsó, vagy első fele aktív, azonban ha szétteríti a tenyerét és megfeszíti az ujjait, vagy ökölbe szorítja a kezét akkor a teljes csukló körüli rész aktív, na ez a csukló bandha.

Ennél persze sokkal bonyolultabb bandhák vannak, például a csípő körül aktiválható bandha, a mulabandha. Ebben az értelmezésben a mulabandha nem a hasizmok befelé és felfelé történő szívása, hanem sokkal inkább úgy aktiválható például amikor az ember fekvő helyzetből félig felül, ilyenkor nem húzza befelé a hasizmokat, hanem sokkal inkább kicsit kitolva megfeszíti őket, és aktiválja az összes csípő mozgatásában résztvevő összes többi izmot, akár a combizmot is. Ez a megközelítés kicsit ellentmond az eddig több helyről hallott izolációs megközelítésnek, azaz mely mélyizmok aktiválásával és elengedésével kéne megtalálni a mulabandhát, így azt hiszem a mulabandha esetében az igazság valóban odaát van…

A légzés szerepét nem győzik minden jóga irányzatban hangsúlyozni, így természetesen itt sem maradt el, az ashtangával egybecsengő teljes tüdős légzést propagálva. Ebben a nyugati életmódot elő gyakorlóknak az alhasi légzés jelenti a legnagyobb kihívást, amit az előbb említett befelé és felfelé szívó hatású mulabandha megközelítés inkább csak akadályoz, pedig az alhasi szervek helyes működéséhez elengedhetetlen a megfelelő helyi vérkeringés, ami csak akkor alakul ki, ha nem blokkoljuk, hanem a légzés segítségével aktiváljuk az adott területet. A légzés másik fontos aspektusa a sebessége, és itt tényleg nem volt eltérés az eddig mindenhol tanultakhoz képest: minél jobban lassítani kell, mert így a pulzus is lassul, és ekkor lép működésbe a paraszimpatikus idegrendszer, ami a relaxált állapot fenntartásáért felelős, ellentétben a gyors légzés és magas pulzus hatására aktiválódó szimpatikus idegrendszerrel, ami felpörgetett, stresszes állapotba állítja a szervezetet.

Na igen, de akkor mi a helyzet az uddzsáji légzéssel? Az elhangzottak teljesen alátámasztják az eddigi tapasztalataim: az uddzsáji légzésben a hangerőnek van a legkisebb jelentősége, sőt, minél hangosabban fújtat az ember, annál kevésbé hatékony, akkor csak egy konstans küzdés. Inkább legyen természetes, épp elég figyelni a teljes tüdőkapacitás használatára…

Ezeken kívül számos egyéb érdekes fizikai és anatómia összefüggés elhangzott, ami egy beszámoló kereteibe már nem fér bele (pedig a kéztartások – mudrák – és az idegrendszerre gyakorolt hatásaik is izgalmasnak tűntek). Akit ennél mélyebben érdekel a fizikai gyakorlás anatómiai és egyéb háttere, annak ajánlom a Synergy jóga blogot, vagy ha pénzt is hajlandó fektetni a dologba, akkor vannak online kurzusok is.

Végül szeretném kiemelni, amivel nekem elnyerte a tetszésem, hogy az egész workshopnak nem volt térítés jellege, nem arról szólt, hogy amit eddig csináltatok az kuka. Simon egy ősrégi Pattabhi tanítvány, aki többször elmondta, hogy az ashtanga egy tökéletes rendszer, csak arra kell figyelni, hogy az ember hogyan alkalmazza, és itt jönnek képbe az említett elvek és részletek, amelyeket akár más jóga irányzatok gyakorlataira is lehet alkalmazni. Az csak mellékes, hogy vannak saját sorozatai, amikben ezeket jobban próbálja kihangsúlyozni, de ez nem azt jelenti, hogy az eddigi saját rendszereinket fel kéne adni.

Személy szerint, Ági és Orsi arcán is hasonló jellegű AHA élményt láttam, régen kaptam már ilyen erős, tapasztalati és gyakorlati (anatómiai) szempontból letisztult iránymutatást a fizikai gyakorlásra nézve. Simon egyike azon fehér hollóknak, akik évtizedek munkáját belefektetve nyugati fejjel, és tudományos háttértudással közelítették meg a jógát, és ezzel valóban hozzátettek valamit a világhoz.

22 hozzászólás

Kategória: 1% elmélet, 99% gyakorlás, beszámoló, egyéb, vendégpost

Az Erő sötét oldala

A múltkor megértettem mire is gondolt anno Eyal, amikor az udzsaji “sötét oldaláról” beszélt… Órán az egyik srác velem szemben olyan hangosan lélegzett, hogy hozzá képest Darth Vader bolyhos nyuszitappancs, és mindez csak fokozódott egy-egy nehezebb ászanánál.

Az elején még csak egy kicsit volt hangosabb a szokásosnál, később azonban erőltetett fújtatás lett belőle.

Eyal szerint egyébként akinek a kilégzéssel van gondja, az nem tudja elengedni a dolgokat az életéből, aki pedig a belégzéssel küszködik az magát az életet nem tudja élni, elfogadni. Khm, és vajon mi a helyzet, ha valakinél a ki- és a belégzés is ugyanolyan brutál?

Az udzsajit ugye javarészt győzedelmes légzésnek  nevezik, ami megtévesztő kifejezés is lehet, hiszen sokan rövid ki és belégzéssel iszonyú hangokat adnak ki, ami inkább dühödt szuszogásnak hangzik, ahelyett hogy lassítanának és mélyítenének a légzésükön. Szerintem sokkal találóbb az “ocean breath” elnevezés, amit szintén gyakran használnak az udzsajira.

Tegnap óra után Hajnallal próbáltuk magyarázni néhány újoncnak hogyan is képezzük az udzsajit, hogyan kellene hangoznia, és hát nem volt egyszerű feladat érthetően átadni. Pattabhinak ez könnyebben megy. :-)

Én mindenesetre picit eltűnődtem, hogy vajon a felszínes rendszertelen légzés, vagy a tévesen udzsajinak vélt erőltetett fújtatás a rosszabb?

1 hozzászólás

Kategória: beszámoló, villámpost

Ashtanga à Paris

avagy a franciáknál nem divat az udzsaji és a full vinyásza…

Bepótolandó az elmaradt nyaralást – és egyúttal felavatva frissen megújított személyi okmányaimat… – pár napra Párizsba utaztam, és ha már ott voltam, gondoltam megnézem hogyan tolják az ashtangát a franciák. :)

Persze a kinézett jógastúdió a város másik végén volt, így egészen biztosan sokat csiszoltam a karmámon, amikor hajnalok hajnalán útra keltem (két alkalommal is!), hogy odaérjek a Mysore órára.

A shala vezetője Gerald Disse, aki régi motorosként, több mint húsz éve gyakorolja az ashtanga jógát. Közvetlenül Pattabhi Jois-tól tanult, de tanárai közé tartozik Manju Jois és Kausthub Desikachar is, aki Krishnamacharya unokája.

A jógastúdió egy nagyon szép kertből nyílik (ők japán zen kertnek hívják), a két teremnek két külön bejárata van. Meglepő módon a cipőt kint kell hagyni (vajon mi a csudát csinálnak télen, vagy ha esik?) és az ajtón belépve már rögtön a gyakorló térbe jut az ember; nincs előszoba, vagy recepció-féleség. Azt inkább nem részletezem, hogy mindezt nem sejtve, miként zúztam szét első alkalommal az órát…

A piszkos anyagiakról: a 20 euros ár elég húzós egy alkalomért, bár külföldön ilyesmi szokott lenni (legutóbb Cambridgeben ha jól emlékszem 18 fontot fizettem és az csak 1,5 óra volt), de itt még egy 2 euros matracbérlet díjat is legombolnak az emberről.

Első alkalommal sikerült két olyan leányzó közé letenni a (kölcsön)matracomat, akik mindketten a harmadik sorozatot nyomták. Méghozzá gyönyörűen! Másnap kiderült, hogy egyikük Linda Munro volt, akik szintén tanár itt, és egyébként Gerald felesége. Gerald mellesleg nagyon szigorú tanár, hihetetlen fegyelem van az órán, így nem is mertem megkockáztatni a kérdést, hogy készíthetek-e pár fotót odabent, megelégedtem a kinti fotókkal.

Ez a szigor persze az igazításoknál is visszaköszönt, aminek egyik legmeglepőbb formája az volt, hogy egészen egyszerűen le lettem tiltva az utthita parsvakonászanáról, mert hogy az elől lévő lábam elmozdul, amikor csavarodok kifelé, és a csípőm is kifordul. Úgy vettem észre, minden tanárnak van néhány kedvenc ászanája, amit különösen szeret igazítani, ill. erőltetni. Nos, ez Geraldnál a supta-kurmasana, a sirsasana, és a baddha-konasana….

A supta-kurmasanában keresztezi a lábat a nyakban, majd felránt a bokánál fogva, ki kell tolnod magad, és miközben még mindig nem ereszti a bokádat utasítgat, hogy lépegess közelebb egymáshoz a kezeiddel, majd jön a megváltó Vááááálá! (Voilá!) kiáltás és megmenekültél (egy időre).   Sirsásanánál erőlteti a páros lábbal fölmenetelt és lejövetelt, ami nekem egyébként is mumus, így természetesen nem úsztam meg. Persze erre is van jól bevált módszere… A baddha konasana igazítás nála is igen fájdalmas, bár más technikával nyomja mint István. Ennél az ászanánál igazítás közben megjegyezte, milyen szép lassan lélegzem..  :-) (naná, mert csak így lehet túlélni szerintem.. :) )

Apropó légzés; volt két igen furcsa dolog a franciáknál: az egyik az, hogy nem full vinyászát nyomnak, hanem csak az ászanák közöttit csinálják meg. Én a full verziót gyakoroltam, és azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki sem így gyakorol.

A másik, hogy nincs udzsaji légzés! A sajátomon kívül még két embernek hallottam a légzését, a többiektől semmi szuszogás nem jött. Pedig mindkét alkalommal mellettem nyomta a Linda is, és még ő sem udzsaji légzéssel gyakorolt. Ez nagyon furcsa volt, én azt hittem, hogy az ashtanga és az udzsaji elválaszthatatlanok. Sajnos nem volt alkalmam erre rákérdezni Geraldnál, így ez örök rejtély marad…

Voltak tehát furcsaságok, de összességében nekem nagyon tetszett mindkét óra. Nagyon gyakorlott igazításokat, és hasznos tanácsokat kaptam, a stúdió pedig tényleg nagyon szép. Aki Párizsban jár térjen be hozzájuk!

5 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, Útinapló, beszámoló

Hot vagy nem hot?

No igen, az örök kérdés, amiben még tapasztalt jógik sem értenek egyet: milyen hőmérsékleten ideális jógázni?

Én járok hot és nem hot (normál hőmérsékletű) ashtanga órákra is, így mindkét verziót ismerem. Abba nem mennék bele, hogy mi erről az egyes guruk véleménye, mert teljesen ellentétes álláspontokat is találni. Gauranga véleményét ugye ismerjük a témában :), aki mint az Agni-jóga és a hot ashtanga atyja, természetesen csak 36 C környékén érzi jól magát. Ugyanakkor már ő is írt arról a blogjában, hogy más jógaoktatók (pl Gregor Maehle)nem értenek egyet ezzel az állásponttal.

Hogyan dönthetem akkor el, hogy mi a legjobb? Természetesen tiszteletben tartom mind a saját tanáraim véleményét (még közöttük is van ellentmondás :) ), mind pedig a híres guruk álláspontját, majd szépen eldöntöm én magam, hogy mi a jó nekem.. :)

Az én tapasztalatom az, hogy bár meg lehet szokni a hot jóga órákat, nekem mégsem ez az igazi. Persze kétségtelenül jobban izzad az ember, ezáltal valószínűleg távozik rengeteg méreganyag a szervezetből, de számomra van két nagy hátránya is:

– Az egyik és egyben legfontosabb a légzés. Hot ashtanga órán sokkal nehezebben tudok figyelni a légzésre és tartani az udzsajit mint a normál hőmérsékletű órán.

– A másik pedig az ászanák végrehajtása. Saját tapasztalatom az, hogy a fűtött teremben sokkal könnyebb kivitelezni az ászanákat, hiszen hajlékonyabb a test, jobban nyúlnak az izmok. Hogy miért rossz ez? Számomra azért mert egyfajta önbecsapás. Elmegyek egy hot órára, ahol tökéletesen megy a hátrahajlítás, könnyebbek a csavarások, (ráadásul még dupla vinyásza sincs) és azt hiszem baromi gizda vagyok. Majd 1-2 nap múlva a normál hőmérsékletű teremben fejreesek, merevebbek az izmaim, sokkal jobban kell tepernem, hogy a tökéleteshez közelítsen az adott ászana.

(- és a +1: nem tudom ki hogy van vele, de az én bőrömnek és hajamnak, baromira nem tesz jót a 36-38 C.)

Tegnap voltam hot órán, és egész jól meg tudtam csinálni mindent, annak ellenére, hogy eléggé sajgott a jobb vállam néhány pózban. Az ülő gyakorlatoknál furcsa volt, hogy nincs dupla oldali vinyásza, mert már egészen elszoktam ettől. “Véletlenül” le is nyomtam kétszer a dupla oldalit, de aztán inkább nem gizdultam, nehogy kidőljek a végére. Végül nem dőltem ki, sőt közel sem fáradtam el annyira mint pl. István sima ashtangáján.

Állítólag aki reggel (az ébredés utáni merev izmokkal) is le tudja nyomni (normál hőmérsékleten!) szépen a sorozatot az az igazi profi. Én még nem próbáltam a reggeli órákat, mert bár folyton betervezem a péntek reggeli órát, képtelen vagyok kikelni az ágyból. Remélem majd a jógatábor ebből is kilendít egy kicsit.

De visszatérve a hot vagy nem hot témakörre, azt hiszem úgy vagyok a hot ashtangával mint a fagyival: bár a vanília a kedvencem, azért jól esik néha csokoládét enni. :)

3 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, beszámoló