drop back címkéhez tartozó bejegyzések

“Meg tudom csinálni!”

Vajon ha elhisszük, hogy meg tudjuk csinálni, az segít? Nekem úgy tűnik igen! Pár hete a spéci „Szalai terápia” :-) részeként a drop back előtt el kell mondanom: „Meg tudom csinálni!”. Eleinte megmosolyogtam az ötletet, de kezdem érezni az „erejét”. Nem mondom, hogy „meggyógyultam”, mert gyakran kell még a placebo, ahogy Szabi nevezte tegnap, amikor kértem, hogy csak álljon ott, amikor hátrahajlok, nem kell segíteni.

Nos, már elég egyértelmű számomra is, hogy a fejemben van az az akadály, ami állandóan beszabályoz, amikor a drop back-et gyakorlom. Olykor, amikor sikerül kiüríteni mindent az agyamból elhiszem kis „mantrám” üzenetét, és akkor valóban meg tudom csinálni.

Állítólag egy monoton, ismételt szöveg az embert bizonyos megváltozott, meditatív vagy transzszerű tudatállapotba képes hozni. A hatás elsősorban tudati. Bennünk változik, tisztul, erősödik valami. Azt olvastam ezzel kapcsolatban, hogy a hindu és buddhista világban külön tudomány a mantrika, különböző célokra, tisztításra, védelemre, saját negativitásaink megsemmisítésére. A szétszórt tudatállapotban, lélektelenül ismételgetett mantra viszont az okosok szerint nem sokat ér. Hja, nehéz ügy ez kérem…

A mesterek, csakúgy, mint egyre több mai pszichológus, személyre szóló mantrákat is adnak egy-egy probléma megoldására. Állítólag számos negativitásunk, személyiségproblémánk, betegségünk oka valamely magunkba kódolt „negatív mantra”, hibás minta, amelyet a megfelelő pozitív mantrával, megerősítéssel ki lehet oltani. Nos, én nem szeretek nagyon ezo irányba elmenni (illetve mondjuk inkább, hogy voltam én már arra, de nincs ott semmi érdekes), de úgy érzem, hogy hasznos dolog egyfajta „feladatot” adni az elmének, ha az hajlamos kicsúszni a figyelmünk ébersége alól. Velem (többek között :-) ) ez a gond.

Az „igazi” mantrák állítólag annál erősebbek, minél régebbiek, és minél többször elmondták már őket. Mindig is szerettem az ashtanga jógában, hogy mantrával kezdődik és tárul a gyakorlás. Ad egy keretet az egésznek, és nekem mindig segít ráhangolódnom az órára. Ugyanakkor tudom, hogy sokan kifejezetten nem szeretik, és nem is szokták énekelni. Pár ismerősömet elvittem már ashtanga órára, és egyiküknek kifejezetten nem tetszett a mantrázás. Amikor megkérdeztem mi baja van vele, ezeket kaptam tőle: „Bohóckodásnak tartom. Nem hiszek benne. Színjáték, nem is értem mit mondok, halandzsa. Minek kell ez nekem? “Tornázni” megyek oda, nem hülyeségeket beszélni.” Hm, nos hát ugye nem vagyunk egyformák… :-)

Az Ahimsa portálra keveredve (jejzus, hogy mik vannak…) találtam egy érdekes írást a mantráról, amiben a szerző leír egy történet, mely jól szemlélteti, miként is működik az elme, s miként hat rá a mantra:

“Egy mágus tanítványának egy varázslatot tanított meg, de arra kérte, amíg nem mutatta meg neki miként kell irányítania és használnia, addig ne kísérletezzen vele. A tanítvány persze türelmetlen és kíváncsi volt, s nem várt, ahogy azt a Mester kérte tőle. Kimondta a varázslatot, s megjelent egy hatalmas óriás. Kérte, hogy adjon neki valami feladatot, mert különben éhessé válik, s éhének csillapítását az ő elfogyasztásával kezdi meg. A tanítvány bármit kért, az óriás egy pillanat alatt teljesítette, s a fiú már nem tudott mit kitalálni. Elfáradt benne. Kérte az óriást, hogy pihenjen meg, míg ő alszik, de az óriás számára a pihenés fogalma ismeretlen volt. Kezdett egyre éhesebbé válni. A fiú pedig egyre rémültebbé. Kiáltani kezdett a Mester segítségéért, de ő mély szamádhiban időzve, csak sokára hallotta meg a kétségbeesett kiáltásokat. Majd visszatérve abból a fiú segítségére volt, s a fülébe súgott valamit. Erre a tanítvány nagyon megörült, s magabiztosan fordult az óriáshoz: Menj fel a hegyre, s válasz ki egy erős és egyenes fát, majd vágd le róla a gallyakat és hozd el nekem. Így is tett az óriás, s mikor visszatért a fiú így folytatta a kérést: Most áss egy gödröt és tedd bele a póznát, hogy stabilan álljon meg. Mikor ez is meg volt az kérte az óriástól hozzon egy kötelet, s rögzítse a pózna tetején. Az óriás így tett. Aztán azt kérte a fiú másszon fel rajta, majd le, aztán fel és újra le és fel és le… “

A szerző úgy értelmezi a történet szimbolikáját, hogy a folyton tenni akaró, izgő-mozgó óriás, mely könnyen ura ellen fordul, maga az elme. A meditációs testhelyzetben szilárdan ülő maga a pózna mely szilárd, stabil és egyenes, mint a gerinc a meditációs testhelyzetben, s a kötél mely végighalad rajta, légzésünk folyama, s az utasítások, melyet az óriás követ, az a mantra.

A mantra persze nem varázsige abban az értelemben, ahogy a mesében a varázsló kimond valamit, és csoda történik, sőt a hatás nem is a szavakban rejlik, hanem a tudatunk, koncentrációnk erejében, amit a sokszori ismétlés felerősít. Ebben biztosan van némi igazság, hiszen a legenda szerint ugye hangokkal le lehetett rombolni Jerikót, tibeti lámák meg a hagyomány szerint énekléssel nagy köveket tudnak megemelni.

A hinduk szerint akkor hatásos a mantra, ha nemcsak teljes odaadással mondjuk, de a megfelelő lelki tisztaságunk is megvan hozzá. A mantrahasználat ugyanakkor nem követeli meg feltétlenül, hogy egy adott valláshoz tartozzunk, mindenkire hat. Hát ez külön nagyszerű, nem? ;-) Már csak azt kellene értenem, hogy mit is jelent a megfelelő lelki tisztaság (nehogy valaki megint a vega dologgal jöjjön!…), és mantrázni.

Addig is megelégszem a gyakorlással, az ashtanga-mantrákkal, és a saját külön kis „mantrámmal”, így amellett, hogy fényesedik a karmám, talán végre valóban kigyógyulok a paráimból…

Meg tudom csinálni!

Reklámok

6 hozzászólás

Kategória: 1% elmélet, 99% gyakorlás, elmélet

Félig vezetett, félig mysore

Félve merem kimondani (leírni még inkább), pedig legszívesebben ujjongva kiáltanám, hogy talán meggyógyult a dropbackem… :) Ha óvatosabban akarok fogalmazni, akkor talán azt mondanám, hogy hosszú idő után most először látok csöppnyi esélyt arra, hogy leküzdöm ezt a blokkot, amit pár sikertelen backbend (fejreesés) hagyott bennem. De íme az előzmények:

Mondhatni nem igazán jött össze az élet tegnap reggel, így az elmaradt hajnali mysore óra szelleme egész nap ott táncolt a vállamon és kárörvendően sutyorogta a fülembe, mekkora lusta disznó vagyok. Nem tehettem mást, este irány ashtangára. Tegnap Main shala napot tartottam, ahol egy egészen furcsa, de nagyszerű órán vettem részt Katusnál:

Meglepően sokan voltunk, tele volt a terem, én szinte senkit nem ismertem a résztvevők közül. Voltunk páran akik már ismertük a sorozatot, ám többen kezdők voltak, akik még sohasem csinálták végig az összes ászanát az egyes sorozatból. Itt megjegyezném, aki nem ismerné ezt a vonalat, hogy a Main shalában kicsit máshogy folyik a tanítás, mint máshol, több szempontból is. Igyekeznek a tradícionális vonalat követni és a kezdőket nem engedik végig először a teljes sorozaton, hanem fölmérve a képességeket, ászanánként haladnak. Mindenki addig halad, amíg megy neki (amíg a tanár engedi), majd átvált a levezetőkre és relax.

A vegyes társaság miatt éppen ezért tegnap egy spéci órán vehettem részt, ugyanis a Navászanáig vezetett volt a gyakorlás, majd onnantól mysore. Sohasem voltam még itt vezetett órán, így nagyon kíváncsi voltam Katusnál milyen is ez. Szépen haladtunk végig a napüdvözleteken, majd az álló pózokon, Katus pedig hirtelen annyi kezet növesztett, hogy azt még Síva is megirigyelte volna :) : egyikkel mutatta az ászanát, a másikkal már igazított is. Az ülő pózok között számolta a vinyászákat és aki gyorsabb volt, annak csaturangában kellett várakoznia a többiekre, majd egyszerre váltottunk felfelé néző kutyára. Ez nekem nagyon tetszett,  egyrészt mert ez egy nagyon jó kis gyúrás karra, másrészt nem csúsznak el az emberek és ad egyfajta fegyelmet a gyakorlásnak.

A Navászana után a gyakorlottabbak folytathatták, a kezdőkkel pedig külön-külön foglalkozott Katus, miközben minket is igazított. Azt vettem észre a gyakorlásomon, hogy bár az ászanákban nem volt jelentős eltérés a szokásostól, de a légzésem most  sokkal mélyebb és lassabb volt. Már a hangja is furcsa volt, mondhatni, most aztán egészen Darth Vaderes voltam. :) Néha szokott ez sikerülni, de most szinte végig kitartott egész órán.

A jógahídnál szólt Katus, hogy aki szeretné gyakorolni a dropbacket az várja meg őt a matrac elején. Nem éreztem a toppon magam, de gondoltam próbáljuk meg. Hátrahajlítás – lent a kéz – vissza, hátrahajlítás – lent a kéz – vissza. Egyszer csak hallom Katus hangját: “Te, tulajdonképpen miért is kellek ehhez én? :) ” Ekkor vettem észre, hogy a kötél amit átvetett a derekamon szinte hozzám sem ér, nemhogy tartana, tehát teljesen egyedül nyomtam az egészet. Le is és föl is! Persze ettől úgy beijedtem, hogy a harmadik lemenetel még simán ment, de visszafelé már kellett egy kis segítség…:)

Mindenesetre az kiderült, hogy abszolút a fejemben van a gond (ill. a para), mert ha mindezt elengedem, akkor meg tudom csinálni. Nem biztos persze, hogy mostantól  bármikor kivitelezem a dropbacket, de remélem, hogy a következő sikerélményre nem kell megint hónapokat várni.

Hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, beszámoló

BackbEND

“Practice and all is coming”, mondá Pattabhi Jois, és  így biztatja magát minden kitartó ashtangás, mikor saját korlátaiba ütközik egy-egy nehezebb póz kivitelezésekor. De mi  a helyzet akkor, ha a gyakorlás során sikerül áttörni egy korlátot, ám az később soha nem látott magasságban épül újjá?

Sok-sok gyakorlással sikerült elérnem, hogy végre le tudjak menni álló helyzetből hídba és bár onnan fölállni még távoli álom volt, mégis nagyon örültem, hogy ez már megvan. A probléma az, hogy két rosszul sikerült backbending (fejreesés) óta nem megy a dolog. Nem azzal van a gond, hogy nem hajlik a hátam, mert az hajlik, de amint tenném le a kezemet, már vágódok is, vagy esetleg leteszem, de akkor a lábam csuklik össze. Valószínűleg már jól rágörcsöltem a dologra, és így persze még nehezebb. A szerdai órán is sikerült elvágódnom, pedig már azt hittem jól megy. :(

A képen látható póz a “kedvencem”, ezzel szadiz mostanában István.  Érdekes, hogy csípőre tett kézzel, vagy mellkason keresztezett kézzel mennyivel könnyebb a hátrahajlítás, ez a nyújtott kezes verzió nagyon brutál. Nagy ritkán sikerül valamennyire hátrahajolnom így, (közel sem annyira, mint csípőre tett kézzel) de az esetek többségében egy tragédia. Iszonyúan fáj a derekam bármennyire is szorítom a farizmokat, amihez ráadásul egy furcsa pánik érzés társul néha. Ráadásul ma reggel vettem észre, hogy a légzésem konkrétan eltűnik a hátrahajlásnál, amint hátrahajoltam sokszor “elfelejtek” lélegezni. Azt hiszem több mint aggasztó a helyzet…

Eléggé elkeserítő érzés, hogy visszafelé fejlődök ebben a pózban, de nem tudok jobbat, mint erőltetni és bízni abban, hogy újra meglesz ez egyszer. (Persze lehet, hogy az “Ami nem megy nem kell erőltetni” filozófiában is van valami, no de mit szólna ahhoz Pattabhi Jois?)

Ha valakinek volt már hasonló “visszafejlődős” élménye valamelyik ászanával, légyszi árulja el, hogyan lépett túl rajta!

6 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, beszámoló