május 2011 hónap bejegyzései

Ashtanga-profilok: Astangini

Egyszerre kemény és lágy, határozott, mégis néha önmagában kételkedő. Magányos harcos és csapatjátékos. Szereti megosztani a gondolatait a jógáról, mégis, ha ezt egy interjú keretein belül kell megtennie, szívesen lepasszolná a lehetőséget. Nehezen is készült el a riport. Hol üvöltő angol fociszurkolók tették tönkre a felvételt, hol maga a riporter húzott el hetekre melegebb éghajlatra. De végül közösen elmormoltuk a „meg tudjuk csinálni”-mantrát, s megszületett az ő profilja is. Feloldódnak az ellentmondások, vagy erre nincs is szükség, Astangini így kerek egész?

Amikor még Egerben laktam, rendszeresen jártam úszni. Nagyon szerettem, iszonyúan ki tudott kapcsolni, de amikor 7 éve felköltöztem Pestre, nem találtam normális uszodát, így más megoldás után kellett nézzek. Sokáig jártam konditerembe, aztán jött a futás. Közben volt egy rövid próbálkozásom a hatha jógával is, de nem igazán jött be… Később adtam még egy esélyt a jógának, és 2007 környékén elkezdtem hetente egyszer hatha jógára járni. Továbbra is éreztem, hogy nem igazán az én világom, de a jótékony hatásainak nagyon örültem, amit persze szépen haza is vágtam másnap, amint kimentem futni…

Később megismertem az ilyengar jógát és egy darabig jártam a Szúrjába órákra, majd 2009-ben egy jóganapon találkoztam az ashtanga jógával, és azóta ez a szerelem.
Kezdetben még az ashtanga mellett is futottam hetente egyszer, de rájöttem, hogy magam ellen dolgozok, mert amit szépen kinyújtottam a jógán, azt egy szigetkörrel sikerül újra bedurrantani… Azt hiszem, hogy a félmaraton volt a döntő, utána még kimentem 4-5 alkalommal futni, majd végleg abbahagytam; és mára már csak az ashtanga van. (Meg olykor-olykor, amikor marad idő – mostanában persze nem – elmegyek boulderezni.)

Eleinte kizárólag esti vezetett órákra jártam, mert akkor csak az volt. Majd egyszer elkeveredtem a Main shalába Esztihez (Poroszlai Eszter) egy órára, még a jógatábor előtt. Ez volt az első mysore órám. A köveskáli jógatáborban szerettem meg igazán a mysore típusú órát, pedig akkor még nehezen ment, bizonytalan voltam a sorrendet illetően is, néha nem tudtam mi is jön a navásana után… :-)
A köveskáli tábor nekem nagyon sokat lendített a gyakorlásomon. Ott jött be a „közösségi vonal” , nagyon sok astangást ott ismertem meg, akikkel azóta is jóban vagyunk, sokat tanulok tőlük. Köveskál után azt hiszem, egyszer vagy kétszer voltam még vezetett esti órán, de utána már kizárólag mysorra mentem, és főleg reggel.

Érdekes, pont most olvastam egy cikket, amiben az volt, hogy hetente egyszer érdemes egy vezetett órát beiktatni, mert az ad egyfajta kontrollt, ott nincs időd pihengetni, törölközni..stb.
Igen, ez nem rossz ötlet, de sajnos nincs normál vezetett óra sehol, illetve egy van, az István szerda esti órája, de arra már szinte lehetetlen bejutni annyian vannak…

Te voltál az István kezdő tanfolyamán is, ugye?
Igen, még 2009-ben. Elkezdtem járni az Atma centerbe vezetett hot ashtangára, aztán pár hét után rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, meg kellene tanulni az alapokat, mielőtt belecsapok a közepébe. Elmentem a kezdő tanfolyamra Istvánhoz, és néha mellécsaptam egy hot ashtangát, ahol már aszerint gyakoroltam, amit a tanfolyamon tanultam. Szerintem nagyon kellettek ezek az alapok! Sokan a mai napig úgy gyakorolnak, hogy nem tudják, hogyan kell belemenni egy pózba, nem tudják az ászanák közötti légzéseket, olykor magát a lélegzést sem…

Neked mi a véleményed a tradíció kontra újítás kérdéskörről?
Én igazából nem érzem magam kompetensnek abban, hogy megmondjam mi a helyes és mi nem. Csak a saját tapasztalatomról tudok beszélni. Én akkor éreztem teljesnek a sorozatomat, illetve akkor találtam meg a gyakorlásomban a „flow”-t, amikor úgy csináltam, ahogyan annak Pattabhi szerint lennie kell. Plusz pózt nem teszek bele, de plusz légzést olykor igen, mert például a bakasanát és a tittibhasanát sokszor kitartom 5 légzésig. Ugyanakkor nem tartom elítélendőnek, ha valaki nem így csinálja. Sokan például sérülés miatt változtatnak a sorozaton, tesznek bele más pózt, esetleg rávezető ászanákat, illetve hagynak ki néhányat, amit nem tudnak csinálni.

Apropó nem tudom megcsinálni…
Jajj! A “Meg tudom csinálni!” mantra… :-) Az úgy indult, hogy nekem eleinte nagyon nehezen ment a híd, tudniillik egyáltalán nem voltam hajlékony és a karomban sem volt erő, majd lassan kialakult és egész szép lett. Utána gyorsan fejest is ugrottam a dropbackbe, és elkezdtem gyakorolni a hátrahajlítást, és állásból lemenni, ami elég gyorsan sikerült is. Később persze kiderült, hogy ehhez nem elég a megszerzett hajlékonyság, ezt bandhából kellene csinálni, ugyanis volt pár szép fejreesésem…

A kis balesetek után kialakult bennem egy félelem a hátrahajlítással kapcsolatban, ami egyre csak fokozódott. Ekkor vett kezelésbe az István a mantrával… :D Minden dropback előtt el kellett mondanom a mantrát, volt hogy olyan hangosan kellett mondanom, hogy az egész terem hallja… Ez egy jó kis terápia volt! :-) Azóta megtörtént az áttörés, és már újra megy, immár bandha-használattal :-), de magamban azért még gyakran elsutyorgom a mantrámat…

Egyébként is szereted a mantrákat, igaz?
Ez nagyon érdekes, mert amikor először voltam ashtanga jógán elcsodálkoztam, hogy van mantra, és az elején kifejezetten zavart, hogy itt most tényleg énekelgetni kell… Én ide „edzeni” jöttem, mit hülyéskedünk itt… :-) Most viszont már nem tudom elképzelni a gyakorlásomat nélküle. Ha nem jutok el órára, és helyette otthon egyedül gyakorlok, akkor is elmondom a mantrát. Ad egy keretet, hangsúlyt az egész gyakorlásnak. Akkor nem állok fel, ha csörög a telefon, nem hagyom félbe, nem mismásolom el. Végigcsinálnom, mert elmondtam a mantrát… :-) Nagyon szívesen megyek olyan tanárok óráira, ahol tudom, hogy néha hihetetlen hangulata van a mantrának. Ilyenkor az az érzésem, hogy együtt rezeg a terem és egymásra hangolódtak az emberek.

Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, akkor milyen „korszakokra” osztanád a gyakorlásod?
Ez egy érdekes kérdés, mert én ugye nem vagyok egy könnyű ember sajnos… :-) Ezt javarészt a munkámnak is köszönhetem, ahol nagyon nagy a stressz, nagyon nagy a hajtás és az elvárás, és ez eléggé keménnyé tesz. Amikor belecsöppentem az ashtangába, akkor ezt is úgy fogtam föl, hogy jó, csináljuk, gyerünk-gyerünk… Ráadásul van bennem egy igen erős küzdés, sőt szerintem versengés is, hogy meg tudom én ezt csinálni, ha neki megy, nekem is meg. Így álltam neki a jógának is…

Ahogyan egyébként anno a futásnak is : oké, megvan egy szigetkör, jöhet a többi, menjünk félmaratonra. Vagy az úszás: 500 méter megvan, még 1 kilométer, majd azon kaptam magam, hogy 3 kilométert úszom majdnem minden nap.
Ezért nagyon jó nekem a mysore típusú gyakorlás, ott átmentem egy erős önismereti fázison. Vezetett órán követő vagy, a tanár diktál, öntudatlanul nézed a többieket, le vagy-e maradva..stb. Míg mysore-on csak te vagy és a sorozat, kialakítod a saját kis világodat, befelé figyelsz. Nekem egy szerda reggeli órán volt először egy hihetetlen élményem, amikor egy furcsa, szinte kába állapotot éreztem a gyakorlás után. Rájöttem, hogy most nem agyaltam, egyáltalán nem néztem a többiekre, nem mértem össze magam senkivel. És ez nagyon jó élmény volt. Azóta persze a jógán kívül is sokkal nyugodtabb tudok lenni, el tudok engedni dolgokat…

Azt mondod, hogy már csak magadra figyelsz, mégis említetted egyszer, hogy ha nem is nézed a többieket, akkor is érzed, hogy ki hogyan gyakorol melletted…
Igen, én nagyon szeretek olyan ember mellett gyakorolni, aki például szépen, lassan lélegzik, egyszerűen árad a nyugalom belőle… Aki gyakorolt már például a Balázs mellett, az tudja miről beszélek. :-). Ugyanakkor az zavaró tud lenni, ha valaki kapkod, gyorsan szuszog, ilyenkor nekem is nagyobb erőfeszítés befelé figyelni. De szerencsére sok olyan ember van, aki mellett igazán élvezetes és inspiráló a gyakorlás. :-)

Mikor kezdett el benned érlelődni, hogy a jóga nem csupán mozgás, hanem ott van mellette a légzés és a bandhák is? Mikor érezted azt, hogy már jól tudod alkalmazni őket?
A légzés az nálam korábban jött, ebben az alapozó tanfolyam sokat segített, nem rögzültek rosszul a dolgok, hogy mikor van ki- és mikor belégzés. Aztán ez egyre mélyült és lassult, majd ráéreztem az udzsaji légzésre is. A bandha, na az egy keményebb dió… :-) Köveskál előtt már néha kezdtem ráérezni, hogy ha valamit itt-ott jobban húzok, feszítek, akkor könnyebben mennek a dolgok… Aztán a táborban volt egy óra, amikor kizárólag a bandhákkal foglalkozott, és Katus éppen nekem magyarázott valamit roppant szemléletesen (szívószálas megoldás… :-) ), amikor azon kaptam magam, hogy már 2 perce utplutihben vagyok, és észre sem veszem, mert annyira könnyed az egész… Persze a múla bandhát nem minden alkalommal sikerül tudatosítani és nem épült még úgy be a gyakorlásomba, mint a légzés, de majd annak is eljön az ideje.

Mennyire vannak rád hatással a tanárok és a workshopok?
Én több tanárhoz is járok gyakorolni, és ha csak tudok, elmegyek workshopokra is. Szerintem jó néha kiragadni magad a megszokásból és kipróbálni más tanárok óráit, vagy elmenni egy-két workshopra, mert sokat lehet fejlődni. Hogy az ember technikát vagy inkább szemléletet kap tanároktól, workshopokon, sok mindentől függ, a tanártól, az aktuális lelkiállapotodtól… Lehet, hogy éppen egy-egy technikát csípsz el, ami átlendít egy akadályon – ilyen volt nekem a Dev Kapil inverz ászanás workshopja – , vagy éppen a beszélgetés során kapsz valami pluszt, ami sokat segít.

Legutóbb Stockholmban Petri Räisänen workshopján voltál. Tőle mit tanultál?
Ami nagyon tetszett nekem Petriben, az a hihetetlen nyugalom, ami áradt belőle, és hogy rám is át tudta ragasztani mindezt. Amit tőle tanultam, az igazából az, hogy ha nem tudsz belelazulni az egészbe, akkor sosem fogod élvezni, és főleg sosem fogod megtapasztalni az ashtanga lényegét, és az igazi hatásait.

Mert ha csak arra hajtasz, hogy fejlődni, fejlődni, jussál egyre előrébb, első sorozat, második, harmadik, ez a póz nem megy, nyomjuk jobban… A jóga nem erről szól! Akkor inkább maradj benne tovább a számodra könnyebb pózokban, tanuld meg élvezni, belelazulni, érezd meg azt, hogy Itt vagyok, megérkeztem! Ez az a dolog, amit néha István is mond a baddhakonasana igazítás közben: Itt vagyunk, megérkeztünk, ide jöttünk. Ezt az érzést kell megélni.

Mesélj a blogírásról! Hogyan, miért kezdtél bele?
Ez egyrészt egyfajta szakmai ártalom nálam, lévén online marketinggel foglalkozom. Amikor már egy kicsit komolyabbra fordult a gyakorlásom és az érdeklődésem az ashtanga iránt, elkezdtem játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha írnék erről egy blogot, kicsit rendszerezném a gondolataimat. Aztán pár hónappal később ezt meg is valósítottam.
Érdekes ma visszaolvasnom régebbi bejegyzésekben, hogy akkor éppen mivel küzdöttem, és miután szerencsére az esetek többségében az akkori probléma mára megoldódott, ez erőt ad ahhoz, hogy tudjam a jelenlegi nehézségeken is túl leszek egyszer.
Mára viszont már kinőtte magát a dolog egy picit az eredeti célokhoz képest, mert föléledt egy közösségi szellem…:-) Ez most már nem csupán az én blogom, és ezt egyáltalán nem bánom, sőt… :-) Jönnek sorra a vendégposztok, témajavaslatok, kérések. Lettek állandó vendégposztolók is, sőt most már lassan inkább társszerzőknek nevezem őket. Örülök, hogy kinyitottam ezt az ajtót, és egyre többen bejöttek rajta.

Hogy alakult a tematika?
Eleinte csak az volt, hogy én és a jóga, majd jöttek a workshop-beszámolók, szavazások, a jógahely tesztelések, végül az ötlet, hogy csinálok egy Profilok rovatot, amit nagyon szeretek és úgy látom mások is. Sokan már várják, sőt követelik a következőt, mert nagyon érdekes történetek vannak, érdekes embereket ismerek és ismertetek meg másokkal és szerencsére eddig minden riportalany lelkes volt, nem zárkózott el senki.

Mit vettél észre, melyek a legnépszerűbb posztok?
A Profilok rovat az abszolút nyerő…:-) De népszerűek a szavazások is – lassan kellene már újat csinálnom. A vega, nem vega kérdéskör például nagyon olvasott lett…

Szereted egyébként megosztani az embereket ilyen témákkal, szereted, ha kialakul egy vita?
Nem az a célom, hogy egymásnak ugrasszam az ellentétes véleményű embereket. Egyszerűen szeretek olyan témákat fölvetni, amiken valószínűleg többen gondolkodtak már, és ez egy fórum arra, hogy megbeszéljék, és elmondják a véleményüket. Lehet, hogy valaki így döbben rá egy új szempontra, és itt érti meg, hogy a másik miért úgy gondolja, és nem máshogy. Szóval nem az a cél, hogy itt a jógások átharapják egymás torkát, hanem hogy véleményt cseréljenek, tapasztalatokat osszanak meg.

Volt már negatív tapasztalatod ez ügyben?
Volt. Nálam nincs cenzúra, de egyszer finoman megkértem egy kommentelőt, hogy változtasson a hangnemén, egy másiknak pedig nem engedtem ki a kommentjét, szintén a hangnem miatt. Az, hogy valakinek ellentétes a véleménye az enyémmel, az sosem zavart, az annál inkább, ha ennek nem jógáshoz méltó módon ad hangot.
Ezt leszámítva egyébként nagyon tanulságosak ezek a véleménycserék, mert egy más oldaláról ismered meg az embereket ilyen helyzetekben, és persze saját magadat is. Érdekes, hogy hogyan „érvelsz” egy számodra fontos kérdésben.

Az ashtangás kommentelőkre jellemző szerinted a nem jógáshoz méltó hangnem”?
Nem ismerem erről az oldaláról a más jógatípust gyakorlókat, de az tény, hogy az ashtangások híresek arról (tisztelet a kivételnek), hogy például az ashtanga jógát tartják az „egyetlen és igaz útnak”. Én ilyengarost soha nem hallottam szidni semmilyen más ágát a jógának, de ashtangást sajnos elég gyakran.

Szerinted a hatha, az ilyengar, vagy az ashtanga jóga más-más típusú embereket vonz be?
Én úgy gondolom, hogy az iyengar és az ashtanga között nincsen nagy különbség. Talán az ashtanga inkább a kicsit dinamikusabb, harcosabb típusú embereket vonzza be. Hatha jógára általában az jár, aki most ismerkedik a jógával, vagy sérülése van, esetleg idősebb.
Sajnos nálunk még nincs meg az, mint külföldön, hogy az ashtangán is vegyes a társaság. A hazai ashtanga órákról általában kikopnak az idősebbek, vagy a túlsúllyal küzdők, mert az elején nincs sikerélményük és feladják.

Szerintem első alkalommal nagyon ijesztő lehet egy vezetett órát végigcsinálni annak, akinek nincs sportmúltja, vagy idősebb. Az esetek többségében valóban nem fog másodjára visszajönni. Úgy gondolom, ezen a téren fontos lenne követni azt a tradíciót, hogy csak a navásanáig engedni az újoncokat, és nem végigerőltetni a sorozaton. Most az a trend, hogy ha valaki beesik egy vezetett ashtanga órára, egy katonai kiképzőtáborban találja magát, ahol rajta kívül mindenki tudja mit kell csinálni, ő meg ott szerencsétlenkedik, és persze kudarcélménnyel megy haza. Ennek mi értelme van? Külföldön igenis merik azt mondani, hogy állj meg a navásanánál, és csináld a levezetőket. Nem meglepő, hogy ott visszamennek második, és a harmadik órára is.

VILLÁM-HATOS

1. Jelenleg melyik sorozatot gyakorlod?
Most kezdtem el ismerkedni a második sorozattal, hetente egyszer beiktatom a gyakorlásomba (de egyelőre csak a pincha mayurasanaig), egyébként az egyes sorozatot gyakorlom.

2. Van-e kedvenc ászanád, ha igen melyik az?
A hidat nagyon szeretem, illetve az ushtrasanát, a kapotasanát és a marichyasanákat  is. Ja, és a csecsemőpózt a fejenállások után… :-)

3. Mumus ászana?
Nem mumus, egyszerűen csak nem szeretem a setu bandhasanát. Meg tudom csinálni (amikkor éppen jó a bokám..), de nem érzem jól benne magam. Ezen még dolgoznom kell…

4. Kitől tanultál eddig a legtöbbet?
Úgy gondolom én eddig mindenkitől tanultam valamit, akivel az ashtanga gyakorlásom alatt találkoztam; felcsipegettem, amire éppen szükségem volt. Nagyon sokat tanultam például Tőled is (Hajnal) :-), vagy éppen az Orsitól, Balázstól, Szabitól; és persze a workshopok is hasznosak voltak (Dev Kapil, Petri Raisanen). De akinek a legtöbbet köszönhetek, az mindenképpen István.

5. Hányszor jut időd a gyakorlásra egy héten?
Heti 5 alkalommal gyakorlok.

6. Kié legyen a következő Ashtanga-profil és miért?
Én nagyon szeretném, ha végre kifaggathatnám Szalai tanár urat a baddhakonasanához fűződő viszonyáról… :D Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy az Istvánnak hogyan alakult az „ashtanga útja”, és szerintem mások is. Ő az az ember, akitől mindannyian sokat tanultunk és tanulunk folyamatosan.

2 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, Ashtanga-profilok, vendégpost

You don’t find Mula Bandha, Mula Bandha will find you

Govinda Kai workshop – 2011. május 13-15.

Szabi tollából íme egy igazán élvezetes beszámoló a Govinda Kai workshopról. Én sajnálom, hogy kihagytam, de nem férhet bele minden, és ebben a hónapban Eyal mellett döntöttem. :-)

Péntek este vette kezdetét a három napos Govinda Kai workshop, amit így utólag inkább filozófia szakkörnek neveznék.
Ha valaki már járt néhány astanga workshopon, akkor nagyjából tudja, hogy mire számíthat, amikor elmegy egy ilyenre, na hát ez nem az volt…

Govinda Kai egy alacsony, szálkás, japán létére meglehetősen barna figura, aki első ránézésre visszahúzódónak tűnik. Legalábbis addig, amíg el nem kezd beszélni. Első blikkre meglehetősen fura jelenség volt, nyugisan ült a matracán, és babrált egy IPod-nak tűnő tárggyal, mintha csak arra várt volna, hogy jöjjön már meg a tanár. Néhány percet ücsörögtünk így csendben, idönként rásandítva. Én próbáltam kiszúrni, hogy pislog-e (Orsi szerint a pislogás és az őrültség fordítottan arányos…), és megnyugodva konstatáltam, hogy nem lesz itt gond, Orsi bombabiztos elmélete nem tévedhet…

Egyszer csak Govinda teljes komolysággal bedobta a kezdő kérdést:

Tudjátok mi ez a műszer itt előttem? – mutatott egy kis állványon előtte elhelyezkedő mikrofonnak tűnő objektumra.
– Mikrofon.
– Jött szerényen a háttérből, mire ő megcsóválta a fejét:
– Ez egy gyakorlás minőség mérő detektor, ha bármi kétségetek lenne, a gyakorlásotokkal kapcsolatban, szóljatok, és én megmérem…

Wow, ez jól kezdődik, a japán humor nekem mindig is finom szólva különösnek tűnt, de ez egészen ígéretes!

Az intro után átmentünk egy kis astanga jóga definiálásba, szerinte három fontos dolog van a gyakorlásban: vinyasa (ez alatt ő nagyjából a folyamatosságot értette), dhristi, bandha, ez az a három, ami együttesen kivezethet minket az elménkből. Miután ezt jól belepakoltuk a tarisznyánkba, elkezdődött a gyakorlás, ami egy klasszikus vezetett óra volt, im memoriam Patthabi Jois, végigszámolt mindent és egyetlen vinyasat sem spórolt le. Szorgalmasan ugráltunk, szuszogtunk, fújtattunk és néha jutalom képpen egy kicsit lazsálhattunk csaturangában… Az elején kifejtette, hogy bármikor abba lehet hagyni, befejezni, vagy később újra csatlakozni, ehhez képest senkit nem láttam aki kummantott volna, úgy tűnik mindenki komolyan vette magát.

Igazítás nem nagyon volt, egy-egy korrekció, belenyomás elvétve, bár én személy szerint nem vagyok nagy igazítás fan, úgyhogy ez cseppet sem zavart.

Az már jobban, hogy a gyakorlás végére tisztára hot ashtanga flashback-em lett (hála az Atma reflex-szerű 30+ hőmérsékletének): tocsogás és csúszkálás a matracon, szívinfarktus közeli állapotok és még órák múlva is klimaxos hőhullámok.

Óra után jött még egy rövidebb elméleti szekció, amit némi félreértés után néhányan a büfében töltöttünk, kicsit könnyedebb témákat feszegetve. Sebaj, az elkövetkező két nap bőven pótolta az elmaradtakat, sőt, időnként a befogadási kapacitásomat feszegette. A gyakorlások szombaton és vasárnap sem hoztak túl sok említésre méltót (hát nem most sikerült elérnem az említett három dolog tökéletes együttállását), hacsak nem, hogy rájöttem az arcizmok is bandha-ként funkcionálnak: automatikusan összerándulnak, amikor az ember lába elcsúszik a fapadlón egy matracelvétős hátraugrásnál és már pattan is vissza a feje a szőnyegről…

Persze ennél azért messze említésre méltóbb volt a workshop, csak hát nem könnyű visszaadni azt a képet, vagy annak legalább darabkáit, amit próbált közvetíteni felénk. Mindkét hétvégi gyakorlás után következett egy legalább egy órás előadás, amit nevezhetünk filozófiai, vallási, életszemléleti, vagy egyszerűen csak létezés elméleti összefoglalásnak. Az én nyugati szocializációban mélyen gyökerező idegpályáim időnként idegenkedtek a hallottaktól, de volt néhány gondolat, ami AHA-élményként hatott.

A teljesség igénye nélkül néhány dolog, ami megmaradt bennem:

Minden szabályrendszer a kontrollálás és a dominancia irányába visz, és távolít az egység élménytől. Ilyen szabályrendszernek tekinti a politikai, közgazdasági, vagy akár a vallási rendszereket is, az utóbbiakat többször is felhozta példaként, mint amik a szigorú szabály alapú értelmezésben sokszor azt eredményezik, hogy az Ember és Isten közé állnak, holott az emberek saját tapasztalásuk révén is képesek eljutni Istenhez.

Illetve nem is jó szóhasználat az eljutás, mert az egész hétvégén végighúzódott az a gondolat, hogy az Embernek nem feladata, hogy akaratlagosan változtasson, vagy eljusson valahova. A változásra való kényszer az elme terméke, sokkal inkább feladat az önvaló felismerése, és hogy hagyjuk a dolgokat olyannak lenni amilyenek. Nem kevés egészséges önkritikáról adva tanúbizonyságot néha ércelődött az astanga társadalom teljesítmény kényszerén, verseny alapú és magamutogató megközelítésén, ami ha őszintét akarunk lenni, valóban nem állhat nagyon köszönő viszonyban a jóga eredeti céljával.

A szabály alapú gondolkodásról szerinte át kell állni a személyes tapasztalás alapú megközelítésre, ami közelebb visz az ember eredeti természetéshez. Megemlítésre került a sámánizmus, és miszticizmus, a világok átjárása közötti technikák, itt bevillant Danny Paradise, aki szintén hasonló húrokon pendül, bár ő nem tartott ekkora ívű előadást, mégis valószínüleg nem sok nézeteltérés lenne közöttük…

Érdekes megközelítésbe helyezte a jógagyakorlást, és a jógikat, akik szerinte nem alkalmasak az intézményesített dolgokra, a gyakorlás által felerősödik bennük a személyes utak és irányok keresésének igénye, így nehezen passzolnak bele már kiforott struktúrákba (nesze neked astanga sorozatok…), illetve sokkal inkább vállalják önmagukat, és a félelmeikkel való szembe nézést, ami sokszor a struktúrákból való kilépést eredményezi. Ilyen intézményesített dolgoknak titulálta a házasságot is, és nem példa nélkülinek említve, hogy a jóga útjára lépők elvállnak, ott hagyják munkahelyüket, stb… Hát azért a brachmacahrjáról alkotott újfajta értelmezése jobban belopta magát a szívembe, mégis van helye a formás jogini fenekek mustrálásának, vagy félre értettem volna valamit?

Több gondolatot is meg lehetne még említeni, de nem nagyon érdemes, így klaviatúrára vetve, az én előadásomban úgysem állna össze olyan egésszé, mint ahogy az a hétvégén történt. Inkább egy záró gondolat a végére, ami nekem egészen emberivé tette a dolgot: ne higyjük és próbáljuk kelteni azt a látszatot, hogy tökéletesek vagyunk a szabályoknak való megfelelés értelmében, mert ez csak összehasonlításokat eredményez, és ezáltal eltávolítja az embereket. Egy tapasztaltabb embert nem az különbözteti meg egy kevésbbé tapasztaltabbtól, hogy a szabályok betartásának értelmében tökéletesebb életet él, hanem az, hogy egy nagyobb képben képes együtt látni, értelmezni a dolgokat.

Végül így utólag elgondolkodva a vegyes személyes benyomásaim pont arról árulkodnak számomra, hogy egy nagyobb horderejű emberrel sikerült összefutni. Szerintem a könnyen emészthető, egyszerű válaszokkal rendelkező megoldások nem alkalmasak arra, hogy az emberi életet előbbre vigyék, ennél sokkal komplexebbek vagyunk. Viszont az olyan dolgok, emberek, amik, akik képesek kifordítani önmagunkból, azokkal már érdemes foglalkozni, láttatni fognak olyan dolgokat, amiket magunktól csak nagyon nehezen vennénk észre. Ennek persze mindig vegyes a mellékíze, mint egy jófajta erdőmester fagyinak…

Ja igen, és a cím egy jó tanács Govindától a sok bandháról való okoskodásunkhoz, úgy tűnik ez az örökzöld nem csak Chuck Norrisra igaz…

1 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, beszámoló, vendégpost

Strech your mind

– vendégpost a Miami Life Centerből

Hajnalnak  olyan szerencséje volt, hogy közvetlenül a stockholmi utunk után 2 hetet tölthetett a napfényes Floridában. De mielőtt elöntene mindenkit az irigység, inkább élvezzük ezt a jó kis beszámolót, amit ennek köszönhetően rittyentett nekünk kedvenc padavanunk, a Miami Life Centerben tett látogatásáról. :-) Íme:

Egy rosszul sikerült tankolási manővernek köszönhető 24 órás utazás után (Budapest- New York, New York-Miami) a tudatom kinyújtóztatása volt a legutolsó, ami eszembe jutott. Sokkal profánabb célok vezéreltek. Leküzdeni a jet laget, s minden egyes porcikámat kinyújtóztatni.

Már a jógashalába indulás sem nagyon hagyta, hogy a dolgok mélyére hatoljak. Épphogy elkezdtem beszívni az óceán sós illatát, s elmélkedni azon, mennyivel könnyebb reggel 6-kor mysore-ra csattogni pálmafákkal övezve és a fehér homokot taposva, mint a 4-es 6-oson zötykölődve, amikor a valóság csak bebizonyította, hogy tényleg minden relatív: 4 tetovált kopasz latino gördül mellém egy fekete Forddal, s “kedvesen” invitáltak, hogy szálljak be a kocsiba.

Nem ez volt a pillanat, amikor azt éreztem, túl kell lépni az előítéleteken, így inkább gyorsítottam a lépteimen. Persze az autó továbbra is lassan gurult mellettem, mindaddig amíg a szimpatikus srácok meg nem pillantották a két rendőrt, akik éppen a parton sorakozó vendéglők személyzetének néhány tagjával csevegtek.

A nagy loholásban el is értem a 6. utcát, ahol a Miami Life Center található. Ennyit a gyakorlás előtti meditatív állapotról. A shalának két tulajdonosa van, Kino MacGregor és a férje Tim Feldmann. Mindkettőjük óráját ki akartam próbálni, de Kino sajnos csak workshopokat tart, órákat nem. A reggeli mysore órák többségét Timre osztotta le. Timből már Stockholmban Petri felkészített – jófej srác, csak durván igazít. Gondoltam, a hajnali üldözéses futam után már bármi jöhet.

Arra számítottam, hogy egy igazi ashtanga gyárba fogok toppanni, hatalmas termekkel, legalább 2 emeleten, ehelyett, a hely talán még akkor sincs, mint az Atma Pest, egy kicsi és egy nem sokkal nagyobb terme van, a nagy terem max 20 fős kapacitással. Annak ellenére, hogy nagyrész ashtanga órák vannak a shalában, az öltözők és a zuhanyzók is alkalmasak arra, hogy mozgáskorlátozottak is használhassák. A női öltözőben nem volt nagy tolongás, egyedül öltöztem. A fiú öltözőből is csak egy alaposan kitetovált hát indult el a nagyterem felé – úgy látszik, aznap ilyen napom volt. :-) Azt gondoltam, ő lesz Tim, de kiderült, hogy egy másik tanár volt, Patrick Nolan, aki maga is gyakorolni jött, a 2-es sorozatot tolta, elég szépen. Tim pedig nem volt sehol, húsvét hétfő lévén kimenőt kapott, s Julia Lofstrand helyettesítette.

Őszintén szólva nem tudom, hogy a jet lag, vagy az órát megelőző események hatása volt, de valahogy nem kapott el a shala hangulata. 6-an voltunk, elég vegyes társaság, mindenki más-más időpontban bukkant fel, s egyébként is elég vándorlós hangulata volt az órának.

A szokás ugyanis az, hogy a híd után mindenki fogja  a matracát, és hátravonul a terem végébe befejezni a sorozatot. Aki hátul gyakorolt, összecsomagol, és előre megy. Volt, aki még a relaxációhoz is más helyet igényelt, és átvonult a kisterembe. Ez a rendszer másnap, mikor 16-an zsúfolódtunk össze, hasznosnak bizonyult, mert így az utolsók az első sorba kerülhettek, s így mindenki egyformán élvezhette az igazítások jótékony hatását.

Hétfőn ez nem tűnt indokoltnak, mivel nem voltunk sokat, mindneki kapott igazítást bőven. Sőt, egy ponton csoportos konzultációvá alakult az óra. Az egyik ashtangini bokafájdalomra panaszkodott, mire mindenki, aki a teremben volt, hozzáfűzte a maga tapasztalatát, illetve rehabilitációs tanácsát. Már csak arra vártam, hogy valaki be is telefonáljon egy újabb véleménnyel. Julia egyébként ügyes tanár, jól igazít, és azokon az ászanákon, amiket demonstrált, látszott, hogy a gyakrolásban is elég magas szinten van, valahogy mégsem volt az a felszabadító érzés a gyakorlás mint egy héttel korábban Stockholmban. Persze erről nem a tanár tehet.

Az óra után a recepcióstól megtudtam, hogy másnap Tim tartja az órát, s bár kedden már korán tovább akartunk indultunk Naples felé, azért a shalában kezdtem. 6.30-ra futottam be, s akkor már tömve volt a terem, csak az utolsó sorban tudtak nekem helyet szorítani. Így a kezdőmantráról le is csúsztam, záró mantra pedig egyik tanárnál sem volt, azt mindenki magában mondta el.

Az első pár napüdvözletben Tim csak keringett körülöttem, még nem igazított, de aztán kíméletlenül beindult a gépezet.

Petri persze túlzott kicsit, határozottan igazít, de egyáltalán nem durván. Petrivel ellentétben ő nem egy szó nélkül pakol bele az ászanába, hanem magyaráz is közben, bár csak röviden és lényegre törően, ez az óra nem alakult át talk showvá. Bár éppen marichyasana D-ben gondolta úgy, hogy feltétlenül ki kell kérdeznie, ki a tanárom Finnországban (valamiért azt hitte, hogy finn vagyok, biztos ráérzett, hogy Petrivel emlegettük utoljára) és ismerem e Gregg Betzet. Viccesen is néztem ki, ahogy válaszolva a kérdésre, ránéztem, majd visszafordultam, majd megint előre, még szerencse, hogy az általam keltett léghullámok nem álltak össze egy kisebb tornádóvá.

Mellesleg Gregg Betz neve nem most merül fel először. Petri is azonnal azt kérdezte, hogy ismerjük e. Állítólag Budapesten él, s még Pertivel és Timékkel együtt gyakorolt Mysore-ban, a Main Shalában. Bár Tim szerint elképzelhető, hogy egyáltalán nem is tanít, a gyakrolása már évekkel ezelőtt magas szinten volt, de soha nem élt-halt a tanításért. Szóval itt a feladat astangininek, felkutatni a misztikus, Budapesten rejtőző jógit. :-)

A körülöttem gyakorlók csapata ezen az órán is nagyon vegyes volt. Hátul egy többhónapos terhes lány gyakorolt egy módosított változatot, mellettem egy kb 60 éves pocakos fickó nyomta az első sorozatot, illetve ma is megjelent Patrick, ezúttal ő is az 1-est gyakorolta. Fiú-lány arány 50%, csakúgy mint az egyest és a kettest gyakorlók aránya.

Amikor a korán érkezett 2 sorozatosok elérkeztek a hátrahajlító szakaszhoz, azonnal éreztem, hogy ezek Tim kedvenc ászanái… Egy srác laghu vajrasanában szenvedett majdnem ki. Furcsa igazítás is volt. Sosem voltam urulógiai vizsgálaton, de körülbelül ilyennek képzelem. Aztán a a kapotasanához érkezett lány is elejtett náhány könnycseppet.

Öleléssel próbált meg Tim enyhíteni a szenvedésein. Egyébként ezt nemre való tekintet nélkül másokkal is megtette, akiket például hídban túráztatott.

Velem is csináltatott vagy tíz hidat. A mellkast kellett a plafon felé emelni – more up, more up, more up – térdkalács fel, láb kiegyenesít. Hátrahajolni addig nem szabadott, amíg a more up mantra meg nem szűnt. Majd hídban teljes testsúlyával ránehezedik a medencecsontra és nyom lefelé, ez ellen kell dolgozni. Ennek az eredménye az, hogy amikor elengedi a medencecsontot, az ember magától feláll. Ezután az igazítás után azért csak körbenéztem, hogy tényleg a sirályok hangja szűrődik be, vagy egy Hitchcock Madarak remake-t forgatnak a hátam mögött. Mindenesetre ömlött rólam a víz. Igaz ezzel nem csak én voltam így, ekkora izzadtságtócsákat én még jógateremben nem láttam. Igaz, meleg is volt, annak ellenére, hogy nyitva volt a kertre nyíló ajtó, és a ventilátor is kavargott a fejünk felett.

Óra után még Kinoval is sikerült összefutni, bár misztikus találkozásnak nem titulálnám… :-) Befutott az öltözőbe, mindenkinek kedvesen köszönt, majd elment pisilni, aztán meg gyakorolni. Én meg futottam vissza a szállodában összepakolni a cuccaimat. Ezután már csak olyan helyeken voltunk, ahol nem volt ashtanga shala, így maradt a magányos gyakorlás.

Naplesben még belefutottam egy jógaórába, bár ez csak windowyoga volt, ha már a window shopping fogalma is létezik. A Lululemon boltban gyakorolt hatha jógát egy idősebb társaság, persze a bolt vasárnap délben nyitott, ez pedig 10 körül lehetett. A bolt a menő felszerelésre vágyó jógások mekkája. Jógaruhák tömege, s az összes Manduka szőnyeg illetve kiegészítő. Estefelé benáztem a boltba, s úgy tűnt az eladók is jógaszakértők, azonnal megkérdezték, hogy milyen jógafajtát gyakorlok, az asthanga válaszra a következő kérdés az volt, hányadik sorozatot, s meddig tart egy sorozat gyakorlása nálam. Szóval képben voltak.

Azért vágytam vissza Miamiba, lenne még mit tanulni a Timtől. S hogy Kino milyen tanár, még meg se tapasztalhattam. Próbáltam rábeszélni Timet, hogy jöjjenek hozzánk is workshopot tartani, de erre csak az volt a válasz, hogy inkább én menjek megint vissza. Azért ahogyan az ashtanga workshop élet az utóbbi időben fellendült Budapesten, szerintem ők is idetalálnak nemsokára.

Nagy-nagy köszönet Hajnalnak a beszámolóért! :-)

3 hozzászólás

Kategória: 99% gyakorlás, Útinapló, beszámoló, vendégpost